Kelemen, Klementina

Herzog úr igazsága - szlovák zenekar, cseh zene

2007.05.21. 00:00

Programkereső

"Jó emberek, az, amit mindjárt hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva eljusson minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy ne csupán zenét hallgathasson mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni a fejlődésnek, ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majd híreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyok szerénytelen, híreket és zenét Bécsből!"
659ec40e-2e2b-4e78-809a-f05474d479d0

– harsogta Herzog úr, a divatcikk-kereskedő a Herceg Hotel előtt egy staflin Hrabal Sörgyári cappriccio című regényében. Igaz ugyan, hogy a találmány, amelyről beszélt, a rádió volt, amiért jövendölése mégis idekívánkozott, az a szilárd meggyőződés, hogy a világ közepe Bécs, és embert nagyobb jótétemény nem is érhet, mint az, ha a földrajzi távolságokat misztikus módon lerövidítve naponta kapcsolatban lehet a császári főváros életével és eseményeivel, a régi monrachia világának központjával.

Herzog úr világképe megingathatatlan támaszt nyert abban a tényben, hogy bár a cseh kulturális élet sosem volt annyira elszigetelt, mint a magyar, az utat az európai közönség érdeklődése felé számukra is a német nyelv, a német iskolázottság nyitotta meg. Az eltérő történelmi adottságokkal rendelkező Prága polgárai cseh mivoltukkal sokkal szervesebb egységben beszélték a német nyelvet, mint Pest sokáig elenyésző létszámú magyar lakói. Ez a nyelv tette lehetővé Rilke és Kafka számára, hogy az előző századforduló irodalmi életének nagyhatású alakjaivá válhassanak, de a 19. század második felében állami intézménnyé váló zene világában is a német iskolák formai és esztétikai törekvéseinek természetes nyelvezetté oldódó, fölényes ismerete emelte Mahlert a hiábavaló emberi nagyság panaszának utolérhetetlen mesterévé.

Éppen ezért tűnik olyan magától értődőnek, hogy az „Európa szívében” elnevezésű koncertsorozat részeként, amely az egykori birodalom négy fontos városa, Bécs, Ljubljana, Pozsony és Prága zenei világát hozza Budapestre, a Szlovák Filharmonikusok kizárólag cseh szerzők műveivel lépnek pódiumra. Maga a monarchia szentesíti ezt a döntést, amelynek nyomai még mindig meghatározzák a hétköznapokat, az emberek emlékeit és gondolkodását csakúgy, mint a régi vasúti őrházak külsejét, és tarkán kavargó promenáddá változtatják az egykori határokon belüli akcentusokat, színeket, ahogyan az az első világháború előtt természetes volt.

Ugyanakkor abban sincs semmi meglepő vagy Herzog úr meggyőződésével összeegyeztethetetlen, hogy ezen a műsoron csupa olyan cseh komponista művei szerepelnek, akiket a kulturális identitástudat a cseh nemzeti zene megteremtésének bajnokaiként tart számon. Smetana, Dvořák és Janáček egyaránt annak a 19. századi törekvésnek az élharcosai voltak, amely a nemzeti sajátosságok zenei kifejezésére törekedve ugyanazon zenei nyelv eltérő dialektusaivá oldotta az esztétikai rendszerek kora előtti különbségeket, ízlésnek (gusto) nevezett zeneszerzés-technikai eltéréseket. Az általános emberivel szemben egyéninek, kiválasztottnak minősülő nemzeti karakter adekvát zenei megjelenítése szent célkitűzés volt. Dvořák még egy több évre szóló amerikai meghívást is elfogadott, hogy a cseh zenei életben szerzett tapasztalataival megkönnyítse az Egyesült Államok kulturális önkifejezésének megteremtését: "Az amerikaiak nagy dolgokat várnak tőlem. Azért vagyok itt, hogy megmutassam nekik az utat az Ígéret Földjére, egy új, független művészet birodalmába, röviden a nemzeti zenei stílus világába. [... ]Remélem, Isten segítségével sikerrel járok" – írta 1892-ben egy barátjának. Bizonyos értelemben azonban még e felkérés mögött is Bécs állt, az a város, amelynek zenei stílusa Haydn, Mozart és Beethoven korában klasszikus mintává vált, és amelynek iskolái a cseh komponisták számára is irányadóak voltak. Dvořák maga szoros kapcsolatban állt a császárváros zenei köreivel, osztrák ösztöndíjban is részesült és jó viszonyt tartott fenn Brahmsszal, az „utolsó klasszikussal”, aki az abszolút zene és a programzene vitájának idején Bécs zenei emblémája lett. Annak a városnak a szimbóluma, amelynek ízlését a keringő mellett az éles szellemű és nyelvű zenekritikus, Eduard Hanslick határozta meg, aki rendíthetetlenül hirdette, hogy a kompozíció létrehozásának és megvalósításának rendjét soha nem szabad megzabolázhatatlan asszociációk prédájául odavetni. Jóllehet az abszolút zene is megengedett rejtett tartalomra utaló célzásokat, sokkal fegyelmezettebben, a klasszikus zenei műveltség és a fennálló társadalmi rend számára sokkal megbízhatóbban képviselte egyediségét, nemzeti mivoltát elsősorban jellegzetes zenei fordulatokkal emelve ki. Jól tükrözik ezt Dvořák szimfóniái is, amelyek közül a Szlovák Filharmonikusok a viszonylag kevéssé ismert ötödiket tűzték műsorukra.

A programzene ezzel szemben nemcsak a szabálytalan kakofónia világa és a szabadabb, betörhetetlenebb szellemek megnyilvánulási területe volt, aminek eleinte ellenzői szemében tűnhetett. Hamar bebizonyosodott, hogy a nemzeti törekvések számára sokkal kiszámíthatóbban ható lehetőségeket biztosít, mivel a közönség fantáziáját nem absztrakt zenei alakzatokkal, hanem a zenei forma mögött húzódó képekkel, történetekkel képes irányítani. Nemzeti operák, programatikus nyitányok és szimfonikus költemények lényegesen gyakrabban váltak egy-egy önállósodni vágyó nemzet önkifejezésének jelképévé, mint az alapos zenei ismereteket igénylő szimfóniák. Ráadásul anélkül tehettek szert ilyen hatalomra, hogy zenei nyelvezetük lényegesen eltért volna a német szimfonikus zenei ízlés igényeitől, mint Smetana Hazám című ciklusának Prágát is átszelő, a cseh nemzeti egységet szimbolizáló folyót, a Moldvát bemutató második tétele.

A magyar zenei élet sajátosságaihoz hasonlóan természetesen a cseheknél is a paraszti zene gyűjtésében és műzenei feldolgozásában oldódott fel végül a képszerű ábrázolás és a zenei szerkezet logikájának ellentéte, és találta meg identitásbeli egységét a 20. század elején, többek között a morva származású Leoš Janáček művészetében. Ekkorra azonban Bécs nem volt már sem örök ellenfél, sem világítótorony. Nosztalgikus emlékké vált a hadseregével együtt, amelynek felvonulásai és díszszemléi az egykori monarchia polgárainak emlékezetében éltek tovább. Janáček számára is olyan szervesen tartoztak hozzá fogadott városa, Brno (Brünn) zenei hangulatához, hogy a várossal kapcsolatos érzéseit élete végén megjelenítő, 1926-ban komponált és Bécsben bemutatott Sinfoniettájának címéhez eredetileg a „katonai” jelzőt is hozzáfűzte, és csak később, a komponálás során törölte a szikárabb, mértéktartóbb címadás kedvéért. Ezzel azonban nemhogy Herzog urat, de Pepin bácsit sem tévesztette volna meg, aki rögtön ki is adta volna a parancsot: "Hát akkor: direkción!"

(2007. május 23., 24. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); A Szlovák Filharmonikusok koncertje; Smetana: Moldva; Dvorák: V. F-dúr szimfónia, op. 76; Janácek: Sinfonietta; vez.: Vladimír Válek)