Katalin

A világ egyik legjobb vonósnégyese

2007.05.23. 00:00

Programkereső

A Guardian londoni napilap kritikusa 2006 szeptemberében kissé túlbuzgóan "a világ jelenlegi legjobb kvartettjé"-nek nevezete a Takács Vonósnégyest. A legutóbbi londoni koncertjüket értékelve kétség nem fér hozzá: a Takács Vonósnégyes a világ egyik legjobb vonósnégyese.

A zenei életet figyelemmel kísérők előtt nem ismeretlen, hogy az 1975-ben alapított magyar kvartett jelenleg három nemzet fiaiból-lányából áll. Mára már csak ketten játszanak az eredeti tagok közül: Schranz Károly II. hegedűs és Fejér András csellista. A névadó-prímárius helyét 1993-ban vette át Edward Dusinberre angol hegedűművész, 2005-től pedig Geraldine Walther erősíti a csapatot a brácsa posztján.

A koncert első felében a romantika végéről és a 20. század kvartett-irodalmából hallhattunk egyet-egyet, majd a szünet után Brahms zongorás kvintettjének megszólaltatásával visszatértünk a 19. századba, majd’ harminc évvel korábbra, mint ahonnét a hangverseny kezdetén elindultunk. Az időbeli visszakanyarodás mellett a hangverseny F-dúr/f-moll hullámzásán is elmélkedhettünk, továbbá Goethe egyik mondatának igazán, miszerint a vonósnégyes-játék négy intelligens ember eszmecseréje.

A weimari költőfejedelem nemcsak saját korának kompozícióit jellemezte találóan, hanem a későbbi korszakokét is. A nyitódarabban, Antonín Dvorák F-dúr vonósnégyesének előadásában lenyűgöző volt, milyen felfokozott lelkesedéssel, rendkívül koncentráltan, mégis felszabadultan játszottak a muzsikusok. Különösen élvezetes volt Schranz Károly játékát látni-hallani, aki egyszerre alkalmazkodott a prímárius elképzeléseihez, ugyanakkor a kvartett másik irányítója is volt, mindenkivel szemkontaktust teremtett és végig kezdeményező önállósággal játszott.

A mű nemcsak Dvorák legrövidebb kamarazenei kompozíciója, hanem egyike legnépszerűbb műveinek is. Azzá teszik az amerikai népzenei idézetek, a pasztorális dallamfordulatok, a sajátos harmonizációk, melyek mind nagyszerűen érvényesültek a vonósnégyes tolmácsolásában. A 3. tételben például Dusinberre hegedűjén "megjelent" a vörös pinty (az a dallamtöredék, melyet állítólag egy sétája során egy kismadártól hallott a zeneszerző) és szinte a bőrünkön éreztük az iowai síkság fuvallatát. A teltházas közönség méltán dübörgött és brávózott már a nyitódarab után is.

Sosztakovicsnál – és általában a múlt századi zeneszerzőknél – a vonósnégyesek retorikája jelentős átalakuláson ment keresztül, melynek ereje már-már a szimfóniákhoz közelít. A korábbi korok kvartettjeinek intimitása, a négy hangszer korábbi eszmecsere-jellege a 20. században egyre inkább a nyilvánosság felé törekedett, különösen a gyors tételekben, ahol a hangszerek közötti párbeszéd – Joseph Kerman amerikai zenetörténész meghatározása szerint – az "eltökélt együttkiabálás"-hoz hasonlítható. Ebben a műben a kiabálás kevéssé jellemző, inkább egyfajta zenei életrajz bontakozik ki.

A hét egybekomponált tétel belső szerkezetében a zeneszerző mintegy „a bölcsőtől a sírig” vezeti a hallgatót a recitativóval, a humoreszkkel, az elégiával és a gyászindulóval, és a mű végén, fordított sorrendben újra lepereg a gyermekien naiv scherzo-téma, valamint a mű kezdőtémája. Az egyes tételek eltérő dinamikájának hihetetlenül gazdag palettáját mutatta meg az együttes, tökéletes technikai kidolgozással párosítva (bár ezt az ő szintjükön már szinte felesleges is említeni), így interpretációjuk akadálytalanul talált utat a közönséghez.

1c3039e5-4616-4c63-9d37-dd6772675110

A koncert második felében Stephen Hough angol zongoraművész csatlakozott a vonósnégyeshez. Hough nemzedékének egyik legsokoldalúbb művésze. Nemcsak zongoristaként jegyzik nevét, hanem komponál és teológiai tárgyú írások szerzőjeként is ismert. Az első reakció, amit megjelenésével kiváltott, a közönség mosolya volt: fekete ruhájához tűzpiros cipőt viselt, ami leginkább Dorothyra emlékeztetett az Ózból. Hamarosan azonban nemcsak cipőjével, hanem játékával is elvarázsolta a közönséget. Amolyan igazi angol gentleman-ként közelített a műhöz: elegáns és könnyed, előzékeny, ugyanakkor rendkívül határozott volt.

Legsikerültebbnek a két belső tétel előadását éreztem. A 2. tételben nemcsak a bensőséges, mennyei boldogságot énekelték meg, hanem valamiféle titkos szenvedélyt is. Ez annyira nyilvánvaló volt Takácsék játékában, hogy a közönség lélegzetét visszafojtva várta, mi következik ezután. A 3. tétel kirobbanó c-moll scherzója mindent elsöprően adta meg a vulkanikus erővel kitörő választ. Zseniális volt a csellista a scherzo és a trió kétféle ostinátójának tolmácsolásával. Mindkettőt hangszere legmélyebb húrján szólaltatta meg: az egyik makacsul ismétlődött és erőteljesen szót kért, a másik inkább engedelmesen belesimult a zongoraszólamba, Brahms egyik legfennköltebb dallamának kíséreteként. A hangverseny után hiába tapsolt kitartóan a közönség – megköszönve az emlékezetes estét –, ezúttal nem volt ráadás. A művészek a következő hetekben veszik fel lemezre a zongoraötöst. Ha megjelenik, mindenkinek jó szívvel ajánlom.

(2007. május 18. 19:30 Southbank Centre Queen Elisabeth Hall (London) - A Takács Vonósnégyes hangversenye; Dvorák: F-dúr (Amerikai/Néger) vonósnégyes (op. 96), Sosztakovics: 11. (f-moll) vonósnégyes (op. 122), Bramhs: f-moll zongoraötös (op. 34), km.: Stephen Hough (zongora)