Cecília

Az állandóság dinamikája

2007.05.23. 00:00

Programkereső

Május 18-án a Liszt Ferenc Kamarazenekar, Markus Stockhausen és Tara Bouman koncertezett a Művészetek Palotájában. A program és a vendégszólisták izgalmakat ígértek, végül egy korrekt hangverseny kerekedett az egészből, melyben giccses és experimentális tételek meglepő természetességgel követték egymást.

Úgy emlékszem, hogy több mint 15 évvel ezelőtt láttam és hallottam először Budapesten Markus Stockhausent. Akkor 35 éves volt, simán letagadhatott volna egy tízest. A Vigadóban játszott, egy kortárs zenei sorozat (talán a Korunk Zenéje volt?) keretében lépett fel. 5-6, különböző sordinóval felszerelkezve, váltott trombitákkal muzsikált, elképesztő hangokat varázsolt ki a hangszerből. Aztán 1996-ban, Berlinben láttam-hallottam, testvéreivel közösen egy Kurtág-köszöntő hangversenyen trombitált. Akkor nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy Markus Stockhausen hajszálra ugyanúgy néz ki, mint első budapesti koncertjén. Amikor viszont Eötvös Jetstream című darabját játszotta (három éve?) a Tavaszi Fesztiválon, akkor bizony megjegyeztem magamban, hogy korábban sejtelmem se volt a trombitálás konzerváló hatásáról. Múlt pénteken viszont már el kellett csodálkozni: Markus Stockhausen, aki idén ötven éves, éppen úgy néz ki, mint amikor először láttam, és nem túlzok, ha azt mondom, még mindig letagadhatná azt a bizonyos tízest, most is bő rá érettségiző nadrágja.

Bő 15 évvel ezelőtt ünnepelni jártam a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjeire, s nem csak azért, mert rendszeresen hoztak világnagyságokat, pl. egy trombitást, Maurice Andrét. Aztán valahogy „elváltak útjaink”, de ezt nyilván én, s nem a zenekar érezte veszteségnek. Néhány éve újra elvetődtem egy-egy hangversenyre és azt tapasztaltam, hogy megkopott a zenekar. A tavalyi és az idei szezonban viszont gyakrabban mentem el Rolláék hangversenyeire, mivel hírlett, hogy a zenekar átalakulóban van. Nekem is úgy tűnt, hogy az együttes kimászott a hullámvölgyből (ha volt egyáltalán), számos pulthoz olyan fiatal muzsikusok ültek, akik tökéletesen elsajátították a zenekar hagyományait. Nem számoltam ki, de a zenekar 30-40 százaléka kicserélődött, és ma (nem paradoxon!) úgy szól az együttes, olyan lelkesedéssel játszik, annyira izgatja a muzsikálás maga, mint a fénykorban. Rolla János tehát nem a 45. évforduló (1963 alakult a zenekar) megünneplésére készül, hanem egy vitathatatlan zenei érték továbbörökítésére, a zenekart felkészíti a 21. századra.

Aki manapság biztosra akar menni, világszínvonalú muzsikálásra vágyik, az válassza a Liszt Ferenc Kamarazenekart! Ha valaki éteri trombitahangra, elképzelhetetlenül tökéletes intonációra és izgalmas muzsikálásra vágyik, az ne hagyja ki Markus Stockhausen fellépését. Mindezek fényében furcsa, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem lezárt harmadik emelettel, foghíjas széksorokkal várta a fellépőket. Britten (Simple Symphony és Változatok egy Frank Bridge témára) vagy a két Stockhausen-darab (Ascent and Pause valamint Symbiosis) riasztotta a nézőket, vagy ez már a szezonvégi kifáradás volna? Nem tudom.

A Britten-darabok előadásában mindenesetre az utóbbi időszakban tapasztalt, zenekarral kapcsolatos pozitívumok köszöntek vissza, örömzenélés, tiszta hangzás, sokszínű, de mégsem harsány dinamika, megbízható értelmezés, mely azonban nem válik egyen-interpretációvá. Kidolgozottság és mindenre kiterjedő egyensúly. A szólókat szólisztikus profillal, egyénítve és extrovertáltan formálták az arra kijelöltek, miközben egy pillanatra sem kockázatták a zenekari hangzás homogenitását. A ritmus agokikája néha kifejezetten merésznek tűnt, de a lüktetés stabil pulzálása végig biztosította egy-egy tétel kohézióját. A kamarazenekaron belüli kamarazenei állások (a duótól a kvartettig) minden esetben erős megvilágításba kerültek, s ez a hangszerelési színezeten túl a formálás szerkezeti pontjaira is felhívta a hallgatóság figyelmét: ez különösen a Frank Bridge-variációk követését tette egészen könnyűvé. (Utóbbi mű a hangvétel tekintetében is könnyűvé, könnyeddé vált, a magam részéről nem bántam.) Az 1934-es (zenei témái 1925 előtti gyerekdarabokból származnak) Simple Symphony mendelssohni derűjével és mendelssohni zsenijével keltett feltűnést. A variációs darabban a játékmódok polifóniáját a koncentráció feszültségét, és a jó pillanatokra időzített kisüléseket díjaztam. Utóbbi fából vaskarikának tűnik, hiszen a kisülések jósolhatatlanok, csak vérbeli művészek képesek időzíteni.

A Britten-programhoz kapcsolódott Markus Stockhausen két műve. Mindkét műben jócskán van édesítőszer, de hát Stockhauesen az elmúlt három évtizedben éppen elég "csúnya" zenét (köztük egészen zseniálisakat) játszott már ahhoz, hogy engedjen egy-egy négyeshangzat csábításának, vagy egy tonális befejezés hétköznapi örömének. Neki, aki annyi stilárisan egységes, tudós művet fújt (és fúj) végig, elnézhető, hogy e két mű stilárisan annyira eklektikus, hogy szinte nincs is egyéni profiljuk. (Figyelem: Markus Stockhausen nem idézget!).

A műveket egyfajta tartózkodás, intimitás jellemzi. Nincsenek emfatikus kitörések, még a lezárás is inkább visszavonulás, sem mint kiteljesedés. A hangszereket (két trombita és szárnykürt) a legszebb hangokkal jellemzi, ez a virtuóz hangszeres, amikor önmagának ír, tartózkodik a virtuozitás látványos elemeitől. Gyönyörűséges hosszú hangjairól, finom crescendóiról, zörejmentes és észrevétlen hangindításairól csak a szakmabeli tudja, hogy micsoda technikai háttér szükséges kivitelezésükhöz. Szerencsére sok szakmabelit láttam a koncerten, főiskolás és konzis trombitásokat (ők bizonyára találtak kisebb hibákat a produkcióban).

a17c8a65-3ac5-42dd-83ee-677555f0099c

Az Ascent and Pause legnegédesebb pillanataiban Stockhausen szárnykürtön fújt szívhez szóló hangokat, a vonószenekar hosszú, kitartott dzsesszakkordokkal kísérte. Tökéletes filmzene volt, de nem pejoratív a megállapítás, hiszen bennem ez a hangzás indította el az Országúton megríkató jeleneteit. Stockhausen a szépséges hangzás lehetőségeit kutatta a basszusklarinétra (klarinétra) és különböző trombiták kombinációjára írt Symbiózisban is. Az eufónia tekintetében a basszusklarinét (ifjú felesége, Tara Bouman játszott) és a szárnykürt duettje volt a legbizsergetőbb, hangszerelők figyelmébe ajánlanám, ha nem lennék tisztában azzal, hogy ehhez a hangzáshoz kell egy Markus Stockhausen is.

A világpremierként felhangzó kompozíció laza, szvitszerű darab, több rövid tételből. Az utolsó két tétel világosan jelzi, milyen is Stockhausen zeneszerzői világa. Az utolsó előtti tétel már-már az arcpirító giccs határát súrolta, harmóniamenete egy olasz slágert imitált, mindenféle irónia nélkül, Stockhausen nem tett úgy, mintha maga sem gondolná komolyan. Halálosan komolyan gondolta. Aztán jött a zárótétel, melyben a két hangszer gyakran kis- és nagy-szekund párhuzamokban mozog, a trombitás a félhangtávolságot hajlítással negyedhanggá is változtatja, s még innen is tovább intonál, fokozatosan válik eggyé a két szólam, van egy pillanat, amikor szinte már azonos a két hang, s kialakul a lebegés (Stockhausen-papa az ötvenes években ilyesmivel is kísérletezett elektroakusztikai eszközökkel…) pulzáló, gyönyörű hamissága. Meg fogom kérdezni egy konzis trombitástól, hogy miként lehet az arcizom feszültségét félhangnyi terjedelemben, ilyen differenciáltsággal módosítani.

Van abban valami szimbolikus, hogy egy előretekintő zenekar az avantgárd színtér egyik jeles előadóművészét hívja vendégül, s azon sem csodálkozom, hogy egy avantgárd muzsikus a tradíciók megőrzésére hivatott együttessel mutatja be új művét. Egyikőjük sem tagadja meg gyökereit, így tudnak állandóan megújulni, felfrissülni. Mondom, nem volt igazán nagy koncert, de sok tanulsága volt.

(2007. május 18. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje; Britten: Simple symphony; M. Stockhausen: Ascent and Pause for trumpet and orchestra (magyarországi bemutató); Britten: Változatok egy Frank Bridge témára; M. Stockhausen: Symbiosis for trumpet and basset horn (ősbemutató); km.: Markus Stockhausen (trombita), Tara Bouman (basszusklarinét); hangversenymester: Rolla János)