Jenő

Vissza a jövőbe

2007.05.29. 00:00

Programkereső

Élő hangversenyen készült lemezfelvételen jelen lenni ahhoz hasonlatos, mintha megálmodnánk a jövőt. A Wigmore Hall-ban rendezett hangverseny közönsége már tudja, mi lesz hallható a Naxos legújabb "A 19. század virtuóz muzsikája" lemezén.
eb1aadb5-507f-46d4-a781-e41bdde39707

A Wigmore Hall-beli koncert rögtön két dologra is rávilágított. Egyrészt arra, hogy a nagy lemezcégek egyre inkább felismerik, elég volt már a steril körülmények között készülő, soha nem volt interpretációk felvételeiből. A művészek tudatában vannak, hogy maguk alatt vágják a fát azzal, ha olyan tökéletes produkciókat bocsátanak ki a lemezgyárakból, amilyeneket, érthető okok miatt, a koncertpódiumon soha nem lesznek képesek reprodukálni. A hangverseny felvételét vásárlók pedig valamelyest részesei lehetnek az élő koncert sajátos atmoszférájának, így egyre nagyobb az igény az ilyesfajta lemezekre. Másrészt, ismét szembesülhettünk azzal, hogy mennyire beszűkült ismeretekkel rendelkezünk egy-egy adott kor zenei terméséről, mennyi felfedeznivalót rejtenek még a zenetörténet elfeledett remekműveket rejtő bugyrai.

A 19. század elképesztő fejlődést hozott a virtuóz hangszeres zenében. Elég, ha Paganinire gondolunk, akinek boszorkányos technikáját csak ördögi közreműködés eredményeként tudták megmagyarázni a kortársak. Bizony még börtönbe is csukták szegény hegedűst, csupán azért, mert úgy tudott hangszerén játszani, mint senki más akkoriban. Paganinit megelőzően is léteztek hangszeres virtuózok, de a romantika korában a manuális készség szorosan összefonódott a hangszerek fejlődésével. Különösen látványos volt ez az előrelépés a zongora fejlődéstörténetében. Liszt hamarosan "a zongora Paganinije" lett, s a kor megállíthatatlanul termelte azokat a művészeket, akik nemcsak előadóművészek voltak, hanem komponisták is. Igaz, hogy Bach, Mozart és Beethoven is előadták saját műveiket, a maguk számára (is) rengeteget komponáltak, azonban a változó hangszertechnikai követelmények és lehetőségek vitathatatlanul új fejezetet nyitottak a 19. században a hangszeres virtuozitás történetében.

Mára már jobbára feledésbe merült sok olyan értékes mű, mely akkoriban lázba hozta a közönséget. Ki ismeri például az estet (és a lemezt) nyitó két Busoni-darabot (Elegy No. 2, K 249 "All’ Italia!", Asz-dúr toccata, K 287), melyet Wolf Harden remek előadásában hallhattunk? Heinrich Wilhelm Ernst-nek, ismereteim szerint, csak egy hegedű-zongora művét szokták manapság játszani, pedig korának kimagasló hegedűse volt – Joseph Joachim a század legnagyobb hegedűsének nevezte – és jelentős számú kompozícióival főleg saját hangszere irodalmát gyarapította. Ilya Grubert és Christopher Hinterhuber emlékezetes játéka felhívta a figyelmünket, hogy Ernst két feledésbe merült műve, az Elégie sur la mort d’un objet chéri, (op. 10) és a Fantaisie Brillante sur la Marche et la Romance d’Otello de Rossini (op. 11) is megérnek egy misét, azaz a művészeknek érdemes megtanulni, a közönségnek pedig meghallgatni. A lemezen/hangversenyen a virtuozitás nagyatyját, Liszt Ferencet két mű képviselte (Consolation, S 172 No. 3 és a Spanyol rapszódia, S 254) Utóbbit Konstantin Scherbakov olyan hihetetlen gyorsasággal játszotta – a terem megvilágítása és fényviszonyai miatt legalábbis úgy tűnt –, mintha kigyulladt volna a keze alatt a zongora.

A szünet után az első félidő tükörképeként hegedű-zongoraművek fogtak közre szóló zongoraművet. Tianwa Yang hegedűművésznő Markus Hadulla kíséretével adott elő három Sarasate-kompozíciót (Habanera, op. 21 no. 2; Playera, op. 23 no 1; Capricho vasco op. 24), majd Christopher Hinterhuber lépett ismét pódiumra, hogy előadja az egykori Beethoven- és Albrechtsberger tanítvány, Ferdinand Ries nagyszabású Fantázia Schiller "Resignation" című költeményére (op. 109) című zongoraművét. Az estet Simone Lamsma holland hegedűművésznő, a 2006-os Indianapolisi hegedűverseny második helyezettjének produkciója zárta (Wolf Harden kíséretével), Léonard Hubert Grande Fantasie sur "Le Désir" (op. 18) megszólaltatásával.

A lemez zenei rendezője és hangmérnöke minden bizonnyal eltekintett volna a manapság, sajnos, teljesen életszerű hangverseny-felvételtől, azaz a megszólaló mobiltelefon hangjától. A "kiválasztott" Hinterhuber éppen elkezdte a Ries-fantáziát, amikor mindenki szerencsétlenségére legalább egy percig párhuzamosan "dalolt" a mobil és a zongora. Hogy ezt miképp küszöbölik ki a lemezt készítő szakemberek, legyen az ő gondjuk. Mindenesetre a stúdiófelvételek mellett pozitívumként szólhat, hogy ott ilyen problémától senkinek nem kell tartania…

(2007. május 22. 19:00 Wigmore Hall (London) - Élő lemezfelvétel (Naxos) Ferruccio Busoni, Heinrich Wilhelm Ernst, Liszt Ferenc, Pablo de Sarasate, Ferdinand Ries és Hubert Léonard műveiből; km.: Wolf Harden, Christopher Hinterhuber, Konstantin Scherbakov, Markus Hadulla (zongora), Ilya Grubert, Tianwa Yang, Simone Lamsma (hegedű)