Cecília

Életutak metszete

2007.05.31. 00:00

Programkereső

Három ember életútja, amely a valóságban sosem, vagy csak áttételesen keresztezte egymást, van, hogy mégis metszésponthoz érkezik. A fiatal Bartók, a legnagyobb sikereit arató Stravinsky és pályája alkonyán lévő Richard Strauss darabjait helyezte egymás mellé Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar május 25-én a Művészetek Palotájában tartott koncertjén.

Az est könnyed felütése – az első sorsmetszet – Richard Strauss A rózsalovag című operájának első keringősorozata volt, amelyet 1911-ben mutattak be. A szerző ekkor túl volt már a szimfonikus költemények (pl.: Till Eulenspiegels lustige Streiche 1895, Also sprach Zarathustra 1896) lendületes, vitalitással teli, és legfontosabb operái (Salome 1905, Elektra 1909) groteszk, beteges, hisztérikus világán. Az 1910 után bemutatott színpadi műveire ezzel szemben a régi szép idők ábrándos hangulatának felidézése és a játékos szórakoztatás jellemző.

Az operából kiragadott első keringősorozatot (a mű mindhárom felvonásában szerepel ilyen) a Budapesti Fesztiválzenekar elegánsan – és bár először adták elő a művet – fölényes biztonsággal játszotta. Azt mondják, hogy egy karmesterről igen sokat árul el az, hogy zenészei milyen pianókat játszanak. Fischer Ivánnak a közel 70 tagú együttesből olyan, alig érzékelhető hangokat sikerült elővarázsolnia, amelyek halkságuk mellett puhaságukkal és rendkívüli érzékenységükkel örvendeztették meg a nézőteret egészen megtöltő közönséget.

A második sorsmetszet az igazi hangját kereső, fiatal és szerelmes Bartók Béláé volt, akit első, halála után bemutatott Hegedűversenyével (1958. május 30., Bázel) idézett meg a zenekar vendége, a lett hegedűművész, Gidon Kremer. Ezt, a Geyer Stefi hegedűművésznőnek ajánlott művet - amelyet 1907-08-ig komponált - Bartók sem tekintette végleges alkotásnak, de az I. tételt a "meghangszerelt 14. zongorabagatellel párosítva Két arckép cím alatt – az eredetileg a Hegedűversenynek fenntartott 5. opusz szám alatt – publikálta." – olvashatjuk Halász Péter szavait a műsorajánló programfüzetben.

A két tételes (!) versenymű I. tételének kezdő hangjait, a négy hangból álló motívumot – amely az akkor 19 éves Geyer Stefi Leitmotiv-ja – Kremer igazi hegedűshöz méltóan negyedik fekvésben játszotta (vonóirányt tekintve felfelé). A folyondárszerű zenei szövet ezerszínű, és egymáshoz kapcsolódó volt: a szóló hegedűhöz szinte egyenként társuló szólamok simulékonyan kísérték Kremer kifejező, szívből szóló játékát. Külön kiemelném a koncertmestert, Eckhardt Violettát, aki igazi partnere volt az idős mesternek a mű eleji kamarajátékban. A tempót tekintve bár Fischer Iván a hangszeres közjátékoknál igyekezett visszahozni a tempót, a tétel vége elfáradt, a darab teljesen leült.

Kremer II. tételben nyújtott játékáról egy Weöres Sándor idézet jutott az eszembe A teljesség felé című kötetéből: "… s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta." Az idén 60 éves hegedűművész művészetét több mint 80 lemez őrzi, a kortárs zene elkötelezett előadója, egy fesztivál és a Kremerata Baltica kamarazenekar alapítója, mégis erőlködő játéka, karcos hangjai, csúszkáló vonója a fenti mondat igazságáról győzött meg. S mivel az igazságnak két oldala van, a ráadásként adott Bartók Szólószonáta záró tétele épp az ellenkezőjét bizonyította be. Kremer zseniálisan játszott: ezt a hangszínkavalkádot, a technikai bravúrokat, a váratlan fordulatokkal gazdagított felszabadult játékot kár lenne még megvonni a közönségtől. Ez a darab – ellentétben a Hegedűverseny második tételével – érett kompozíció és érett előadás volt.

aef595e3-f417-4126-b8b2-9a3f29281cf1

A harmadik sorsmetszet a pályája csúcsán álló Stravinsky-é, a Tűzmadár (1910) és a Petruska (1911) című táncjáték komponálójáé volt. A Le Sacre du printemps (1910) rendkívül nehéz ritmikailag és intonációs szempontból is. Erről csak annyi, hogy a mű végén lévő "Áldozati tánc szaggatott ritmusát Stravinsky előbb tudta eljátszani, mint az ütemek kalodájában papírra vetni." – hogy Halász Pétert idézzem ismét. Ennek ellenére egy kezemen meg tudnám számolni a zenészek figyelmetlenségének áldozatul esett kósza hangokat. A zenekar hihetetlenül együtt volt, koncentráltan és összeszedetten játszottak. Fischer Iván rendkívül határozottan irányította az együtteset – a hátán látszott, hogy mennyire tudja és érti a darabot. Rendkívül precíz volt az előadás – mintha egy mikroszkóp alatt "hallottam" volna a művet, minden részletét felnagyítva, élesen és tisztán. A táncosok sem hiányoztak, mert a zene annyira képszerű és őrületes erejű volt, hogy szerintem mindenki megnézte a maga pogány szertartását, Tavaszi áldozatát a saját, lelke mélyéről előhívott képein.

A közönség tomboló tapsviharral köszönte meg a megismételhetetlen élményt, amelyet a művészek másnap – ugyanezt a műsort játszva – mégiscsak megpróbáltak újra teremteni.

(2007. május 25. 19:45 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; R. Strauss: A rózsalovag - első keringősorozat; Bartók: I. hegedűverseny, op. posth. Sz. 36; Stravinsky: Tavaszi áldozat - képek a pogány Oroszország életéből; km.: Gidon Kremer (hegedű); vez.: Fischer Iván)