Gyöngyi

Maratoni zongoraverseny

2007.07.09. 00:00

Programkereső

Busoni – egy név, amelyet a zongorajáték rajongóin kívül nem sokan ismernek. A 1866-ban, Toszkánában született muzsikus a 19. század utolsó évtizedeiben világkarriert befutott zongoristák – mint Hofmann vagy Paderewski – sorának egyik legérdekesebb és zeneszerzőként valószínűleg legjelentősebb alakja.
132ba3a2-820d-4a14-a299-2fb783b78e46

A csodagyerek Busoni, akit zongorán, illetve klarinéton játszó szülei már hétévesen pódiumra állítottak, hamar meghódította Európát: 1888-ban Helsinkiben, két évvel később már Moszkvában tanít zongorát, 1891 és 1894 között pedig az amerikai közönséget nyűgözi le játékával – hogy azután 1894-től végleg Berlinben találjon otthonra. A német fővárost csak a világháború éveiben cserélte fel Bologna és Zürich viszonylagos nyugalmával.

Busoni zeneszerzői tevékenysége – érthető módon – a zongora köré összpontosul, azon belül is az átiratok – főleg a Bach-átiratok – azok, amelyek néha fel-feltűnnek a koncertpódiumokon. Egyetlen zongoraversenyt írt: ennek terjedelme viszont felér a három Liszt-zongoraversenyével – hirtelen nem is jut eszembe versenymű, amely vetekedhetne a Busoni-opusz öt tételének maratoni, mintegy hetven perces hosszával. Szegény Busoni nem gondolhatott arra, hogy a koncertszerkesztési szokások idővel annyira megváltoznak, hogy egy hetven perces versenymű gyakorlatilag beilleszthetetlen minden műsorba – és annyira meg talán nem erős, koherens a darab, hogy – mint pl. Mahler VI szimfóniája – egymaga "elvigye" az egész koncertet.

Az 1903-04-ben írt Busoni-koncert jól megírt és szerethető zene, de elsősorban kuriózumként érdekes – mind a darab monumentalitása, mind pedig az ötödik, "Cantico" című tételben megszólaló férfikar szimfonikus előképeket sejt. Beethoven IX. szimfóniájánál konkrétabb és közelebbi rokonság a Mahler II. szimfóniája, amely egy impozáns kórusfináléval ér véget, s amelynek bemutatójára 1895-ben került sor – mégpedig éppen Berlinben, ahol az USA-ból hazatért Busoni épp otthonra talált.

John Ogdon, aki 1962-ben Ashkenazyval megosztva első díjat nyert a moszkvai Csajkovszkij-versenyen, magabiztos virtuozitással diadalmaskodik a Busoni-zongoraverseny néha nyaktörő megoldásain, a Daniell Revenaugh vezette Royal Philharmonic pedig megbízható partnere ebben a feladatban. Revelációt senki se várjon, a Busoni-koncert felfedezése nem azonos élmény pl. a harmadik Rachmanyinov-zongoraverseny megismerésével. De a romantikus zongorajáték imádói – és ilyenek szép számmal akadnak – nem fogják megbánni, ha adnak egy esélyt maguknak és a műnek.