Bence

Üzenet az aranykorból

2007.07.17. 00:00

Programkereső

Schiff András kezében egyre gyakrabban látni karmesteri pálcát. A kiváló muzsikus az utóbbi években már nemcsak versenyművekben, hangszere mellől irányítja az őt kísérő zenekart, de szívesen vezényel szimfóniákat és oratorikus alkotásokat is.

Idén januárban például két Mozart-zongoraverseny között a "Nagy" g-moll szimfóniát hallhattuk Schiff saját együttese, a Cappella Andrea Barca budapesti hangversenyén, Nagypénteken pedig Bach Máté-passióját dirigálta a Nemzeti Filharmonikusok élén.

Schiff András ezúttal a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai elé állt ki, s csupán a Haydn–Mozart–Schubert-program utolsó számában foglalt helyet a zongoránál. A (még februárról halasztott) műsorban – eltérve a konvencionális nyitány-versenymű-szimfónia sorrendtől – Haydn és Schubert egy-egy szimfóniáját követően hangzott el Mozart Don Giovanni-nyitánya és d-moll zongoraversenye. Schiff és a Fesztiválzenekar közvetlenül, akadálytalanul kommunikált egymással, így olyan oldott és természetes muzsikálást élvezhettünk, amely kizárólag a legnagyobb művészek és együttesek sajátja. Bár mind "A tyúk" melléknevű, 83. sorszámú Haydn-szimfóniában, mind pedig Schubert mozarti áttetszőséggel fogalmazott Ötödikjében vannak drámai momentumok, mindkét műben a báj és a derű dominál.

Schiff interpretációja egy letűnt aranykor képzetét keltette bennem; egy olyan korszakét, amikor még nem kellett állandóan sietni, amikor még mindenre volt idő – s amelynek nyelvét Schiffen kívül már csak alig néhányan beszélik. Mit jelent ez? Leginkább azt, hogy Schiff számára a zene nem hangokból és ütemekből áll, hanem gesztusokból, szavakból és mondatokból épül fel. Nála a tempó sem gépies metronómketyegés, hanem mindenkor a zenei karakter függvénye, egyszersmind meghatározója.

A részletgazdag kimunkáltság és a nagyvonalú összefogottság a legharmonikusabban talán a Haydn-szimfónia előadásában olvadt össze. Schiff András – bizonyára a billentyűs szonátákkal történő intenzív foglalkozás révén – anyanyelvi szinten beszéli a legidősebb bécsi klasszikus mester zenei nyelvét, így még azt is megengedhette magának, hogy egyes helyeket a teljes vonóskar helyett szóló vonósokkal játszasson el. A nyitótételben hatásosan juttatta érvényre az éles karakterkontrasztokat. A lassú tételt kifinomult gesztusok és tempószabadság jellemezte, a menüettben pedig tetszett, hogy szándékolt súlyossága ellenére tánc maradt. A trióban viszont – az előbb említett szólóállások révén – a szerenádjelleget domborította ki a karmester.

9932a12b-0340-4f5b-97a7-0cb8cc1fcea4

A szünet után következő Don Giovanni-nyitány alatt az a kívánság fogalmazódott meg bennem: bárcsak az egész operát meghallgathatnám Schiff vezényletével. Az utóbbi időben ugyanis többször hallottam túlpörgetett, értelmetlenül gyors tempóban, nagyon "rámenősen" játszani ezt az ouverture-t. Schiff mind az Andante bevezetéshez, mind a Molto allegro főrészhez valamivel mérsékeltebb tempót választott, s ez – azáltal, hogy a gyors tempóban elkenődő részletek, belső szólammozgások itt végre éles körvonalakat nyertek – nemhogy erőtlenebbé, inkább még drámaibbá tette Mozart zenéjét. Kerülve mindenfajta hamis pátoszt, az igazi tragikum, az igazi nagyság légkörét teremtette meg ez az interpretáció.

Válaszul a bennem néhány perccel korábban megfogalmazódott vágyra, a nyitány utolsó D-dúr akkordja után nem taps következett, hanem egy-két másodperc csend után elkezdődött az "opera". Persze nem Leporello sétált be a színre – a d-moll zongoraverseny első hangjai szólaltak meg. A nyitány és a zongoraverseny összekapcsolásával Schiff ugyanis nemcsak a két mű hangulati egységére hívta fel a figyelmet, hanem az utóbbi kompozíció operai jellegére is. Előadásában nemcsak a saroktételek nyugtalansága és drámaisága idézte meg Mozart színpadi műveinek világát, de a második tétel, a Romance is emberi hangon énekelt.

Már januárban, a Cappella Andrea Barca hangversenyén feltűnt, hogy Schiff Mozart zongoraversenyeit nem a szólista–zenekar szembenállás felől, inkább egyfajta kamarazenei attitűddel közelíti meg. Ehhez a Fesztiválzenekar muzsikusai is remek partnernek bizonyultak – ugyanakkor mintha ez a társaság jobban rászorult volna a karmesteri irányításra, mint Schiff saját együttese. Az előadás közben az a benyomásom támadt, mintha Schiff elsősorban dirigálta volna a művet, s a szólókat csupán mellékesen játszotta volna be. Ezt az érzésemet az is táplálta, hogy a zongorahang ezúttal nem volt mindig olyan magasrendűen szép és csiszolt, mint általában, amikor Schiff ül a klaviatúra mellett. Mindezzel együtt azonban túlzás nélkül nevezhetem revelatív hatásúnak a d-moll koncert interpretációját; e hatáshoz a zenekar kiváló teljesítményén kívül Schiff harmadik tételbeli remek saját cadenzája is hozzájárult. A zongoraművész ráadásként Schubert Ungarische Melodie-ját játszotta el.

(2007. július 9. 19:45 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - a Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Haydn: g-moll "A tyúk" szimfónia, No. 83; Schubert: V. B-dúr szimfónia, D 485; Mozart: Don Giovanni - nyitány, K 527; d-moll zongoraverseny, K 466; zongorázik és vezényel: Schiff András)