Orsolya

Az utolsó romantikus

2007.09.21. 00:00

Programkereső

"Goethe ráért. Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek. Az én koromban sok ember már tudja, hogy életének igazi ideje lepergett, a szerkezet lejár. Ebben a korban, negyven körül, Goethe tudta, hogy nem érdemes sietni, van még egy fél századra való ideje, ráér. Csodálatos öntudat ez, mely minduntalan ketyeg bennünk, üti az éveket, figyelmeztet, mennyi az időnk még. Goethe, Tolsztoj nyolcvan évre tervezték az életet. Shakespeare már sietett: húsz év alatt gyorsan megírt mindent, mert tudta, hogy ötvenéves korában abba kell hagyni. Van bennünk valamilyen mérték és öntudat élettel és halállal szemben." (Márai Sándor: A négy évszak, Idő)
b7863b54-e5de-4d0a-a8ed-eb8198dba425

Richard Strauss is ráért… 85 évre tervezett, hogy még életének utolsó évében is adózhasson a világnak szimbolikus tartalmú művével, a Négy utolsó énekkel. Életútja talán a legérdekesebb
stílusváltozásokat követte végig. Csaknem fél évszázaddal a mester halála után szinte hihetetlennek tűnik, hogy születésének évében, 1864-ben Brahms még egyetlen szimfóniáját sem írta meg, hogy Liszt, Verdi és Wagner még Strauss fiatal korában alkotó szerzők voltak, s ugyanakkor még megélhette, hogy Schönberggel, Berggel, Webernnel, sőt, Stockhausennel és Boulezzel is egy időben alkosson. Ez a mester jelen volt a tonális gondolkodás búcsúperceinél, és a 20. század igen sajátságos és sokféle formai és stiláris átalakulását is láthatta. Szinte szimbolikus a dátum: 1949, Strauss halálának éve. Olivier Messiaen, az avantgarde atyja a 20. század jelentős pillanatát jelöli ki azzal, hogy létrehozza a szerializmus egyik kulcsdarabját, egy etűdöt (Mode de valeurs et d'intensités), a totális szervezettség első "hivatalos" megjelenését, és ugyanebben az évben jelenik meg Adorno híres értekezése a 20. század zenéjéről Az új zene filozófiája címmel. Ahogy Glenn Gould fogalmaz Védőbeszéd Richard Strauss mellett című írásában: "…nagyszabású tizenkilencedik századi személyiséget tisztelhetünk benne, akinek volt képe fél évszázadot a huszadikban eltölteni."

Vajon a 19. századból "ittragadt" személyiség hogyan élhette meg a tonalitásról alkotott több száz éves gondolkodás gyökeres változását, vagy a nagyívű, romantikus zenei világkép fokozatos összeomlását? Nos, Strauss életműve tükrözi ezt a "Metamorfózist"; a korai, romantikus ihletettségű, Liszt és Wagner hatását tükröző művektől eljut a Salome és az Elektra vad harmónia- és stílusvilágáig, már-már félig átlépve az atonális kompozíciós technika képzeletbeli küszöbét. Ugyanakkor utolsó művében, a Négy utolsó énekben ismét romantikus zenei eszközökkel él, és ő, aki fiatal korában nem tudott azonosulni a kortárs Mahler fájdalommal teli, panaszos zenéjével, most mintha azt is üzenné: "Én, Richard Strauss, aki megéltem mindkét világháborút, látva a zsidó művészek kiszorítását, most már értem Mahler üzenetét, most már tudom, hogy ez a világfájdalommal teli zene valójában a jövő – igen indokolt – sejtése volt."

Mahler keményen megküzdött a sikerért. Strauss sikeres volt. Mondhatni, korának sztárja. Már életében rendszeresen tartottak Strauss-heteket, olvashatta a róla készült könyveket. Sikere az anyagiak terén is mérhető volt; a leggazdagabb zeneszerzők listáján biztosan előkelő helyen szerepelne már csak kastélyával is, amelyet negyven évesen hozott létre, s mely élete végén menedékvárként szolgált a család számára. Strauss már gyermekkorában sem szűkölködött, hiszen anyja rendkívül gazdag, a híres sörfőző Pschorr családból származott, zenei téren pedig a híres kürtös papa, Franz Strauss kényeztette. A kis Richard tehát ab ovo megkülönböztetett helyzetben volt, így a kiegyensúlyozottság és a gyermeki lelkesedés már korai műveire is jellemző. Sikeressége egész életén át – majdhogynem töretlenül – tartott; a világ legjobb zenekarainak élén állhatott, neves operaházakat igazgathatott, a Bécsi Filharmonikusokkal készíthetett lemezfelvételt saját műveiből, a Rózsalovag című operájából pedig még életében film készült.

Ezek után felettébb érdekes, hogy a zenetörténet "nagy zsenije" címet egyedül Mozart kapta meg, holott Richard Strauss is éppen olyan csodagyereknek számított; termékeny fiatalkora nemcsak ismert műveit, a szimfonikus költeményeket eredményezte, hanem zeneszerzői stílusának korai kialakulását is elősegítette. Tizenévesen alkotott műveiben szinte készen áll előttünk a későbbi straussi zenei világ. Szimfonikus költeményeinek sikere elsősorban a briliáns és fantáziadús hangszerelésben áll, a lendülettel, vidámsággal, olykor humorral teli zenei nyelvezetben, mint például a Till Eulenspiegel vidám csínyjeiben. Till Eulenspiegel, a németalföldi népköltészet fenegyerek-hőse 1867-ben, Charles de Coster regényében öltött először irodalmi alakot. A harminc esztendős Strauss arra vállalkozott, hogy e különc figurának zenei portréját egy szimfonikus költemény keretében rajzolja meg. Specht (Strauss
első életrajzírója) így jellemzi a Till-t: "A zene legdicsőbb kacaja. A legféktelenebb humor csengése-bongása. Megsemmisítően gúnyos hadüzenet a torzak, a filiszterek és farizeusok, a hamis fontoskodók és valódi hamisak ellen. A halhatatlan vidámság felszabadító üzenete. Nem a harag, hanem a nevetés öl… A világ nagy színpadára, mint mindenkinél bölcsebb, a futóbolond ugrik. Hosszú orr, szamárfül, nyelvöltögetés – idenézzetek, ez az én mesterségem
címere. Az, akiben sohasem bíztak, bebizonyítja nekik, hogy igazuk volt, hogy valóban nem közülük való: ő nem lógatja orrát és szívét, mint a savanyúképű, nehézkes nyárspolgárok, hanem világos tekintetű, éles hallású mézes-mázos semmirekellő, aki szívét és fejét magasan hordja, aki fütyül minden iskolai fegyelemre, aki a szabad szellemek módjára mindenütt és sehol sem otthonos…"

Kevésbé polgárpukkasztó a mester utolsó szimfonikus költeménye, az Alpesi szimfónia, amely rendkívüli módon, szinte vizuális pontossággal és részletességgel jelenít meg egy kirándulást. Ennek során nem is az egyes állomások zenei megjelenítése olyan magával ragadó, hanem a dramatika, maga az út, ahogyan a völgyből eljutunk a magasba, majd vissza. Az emelkedés és ereszkedés folyamata adja a mű lényegét, és azok a színek, amelyekkel az út során találkozhatunk a napfényes tájtól a sötét viharig. Egyrészről a mű tájképalbum (Specht szerint, ha egy földrengés elpusztítaná az Alpok csodálatos vidékét, Strauss szimfonikus költeménye hű képet adna e tájról, amelyet a kottalapok mindörökre megőriztek), másrészről a mű túlmutat a képszerűség zenei megfogalmazásán, ahogy Strauss sem titkolta a szimfónia hétköznapi programja mögött rejlő magasztos gondolatokat, s hogy a művet inkább „Antikrisztus”-nak nevezné, amelyben az önerőből való erkölcsi megtisztulás eszméje fogalmazódik meg.

A századforduló Strauss szimfonikus költeményeiben bensőségesebb témaválasztásokat hoz magával: Hősi élet (Ein Heldenleben, 1897-98), Családi szimfónia (Sinfonia domestica, 1902-03) és dalok sokasága. Utóbbi az a műfaj, mely egész életét végigkíséri, mintegy az intim szféra zenébe való megformálásának toposza; legelső és legutolsó műveként is dalt tartunk számon (Einkehr, illetve Négy utolsó ének), s élete során több mint 200 dallal gazdagította a zeneirodalmat.

Sokan róják fel Richard Straussnak, hogy nem vett részt kellő mértékben a különféle zenei átalakulásokban. Valóban, úgy volt sikeres, hogy nem követte a legújabb technikai változásokat, nem kísérletezett gyökeresen más zenei nyelvezettel, s még ha merészebb pillanataiban olykor utat is engedett az expresszionista kifejezésmódnak, utolsó művében arról tesz tanúbizonyságot, hogy kitartott a fiatalkori nagy példaképek mellett, hogy nem tagadta meg a kort, amelyben született, s amelyben fiatalkorát élte. Azt hiszem, egyénisége időtől, kortól, korszellemtől függetlenné vált, s akik szerették, talán ezért is tisztelték őt annyira még életében.

2007. szeptember 24. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Kölni Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje;
R. Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei, op. 28; Dalok; Alpesi szimfónia, op. 64;

Km.: Genia Kühmeier (ének); Vez.: Szemjon Bicskov