Salamon

Francia ízek

2007.09.21. 00:00

Programkereső

Ha egy jelentős francia szimfonikus zenekar kizárólag francia művekkel érkezik Budapestre, annak nyilván üzenete van. És talán nem járunk messze az üzenet precíz dekódolásától, amikor azt mondjuk, hogy valamilyen módon a zenei "franciaság" bemutatása lehet az Orchestre National d’Ile de France (helyesen: Orchestre National d’Île de France) célja, aminek pontosabb meghatározásával persze azonnal a nemzetkarakterisztika és kultúrsovinizmus mocsaras szellemi vidékén találjuk magunkat.

És az ősrégi német-francia szembenállás talaján, hiszen a "francia" címke valamely zenére akasztva mindenekelőtt azt kívánja hangsúlyozni, hogy az illető zene "nem német". Mert a 19. század folyamán a német komponisták túlsúlya olyan mértékűvé vált, hogy a zene fogalma egyet jelentett a német zene fogalmával, miközben alighanem lehetetlen racionális érvekkel bebizonyítani, hogy Berlioz, Saint-Saens (helyesen:Saint-Saëns) vagy Ravel kevésbé egyetemes zenét írt, mint Schumann, Brahms vagy Wagner.

Nehéz megfogalmazni egyébként, hogy mennyiben más a francia zene, mint a koncerttermekben azóta is túlsúlyban lévő német, s talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha a zene egyik társművészetét, jelesül a kulináriát hívjuk segítségül. Hiszen ha valaki egyszer abban a szerencsében részesült, hogy München valamely gigantikus sörkertjében maga előtt tudhatott egy zsírtól csöpögő, csodálatosan gőzölgő csülköt a hozzá tartozó monumentális szezámos pereccel, s megcsodálhatta a kötelezően literes korsóban felszolgált jófajta sör aranyló mágiáját, miközben a bájos bajor kollégák a szomszéd asztaloknál hét-nyolcszázad magukkal ütötték el hasonlóan az időt – ha tehát valakinek lehetősége volt ezt a felejthetetlen élményt egy alapvetően más jellegű tapasztalattal összevetni: azzal, amikor az ember Párizsban sétálgatva betér mondjuk a St. Germain valamely aprócska utcájába, s egy otthonos kisvendéglőben elfogyaszt egy négy-öt fogásból álló, pasztell ízekből és könnyű szárnyasokból összeállított vacsorát, hozzá valamely kellemes délfrancia bort rendel, elcseveg a pincérrel az utolsó előtti fogásként felszolgált francia sajtok világtörténelemben játszott szerepéről, s a vacsorát záró mousse au chocolat elfogyasztása után még hosszú percekig üldögél arccal az utca felé bamba mosollyal – nos, e két tapasztalat birtokában, azt hiszem, többé-kevésbé érthetővé válik, hogy miben is tér el egymástól a francia s a német szellem. És az Orchestre National d’Ile de France (helyesen: Orchestre National d’Île de France) koncertje a Művészetek Palotájában talán éppen arról szól, hogy milyen sokszínű lehet e francia szellemiség, hiszen Hector Berlioz, Camille Saint-Saens (helyesen: Camille Saint-Saëns) és Maurice Ravel művészete legalább annyi szálon kötődik egymáshoz, mint amennyi elválasztja őket.

b7dae8ba-c0dd-4589-bf9a-7c6e39223e6d

Berlioz élete talán legnagyobb bukását köszönhette 1838-ban bemutatott, Benvenuto Cellini című operájának, a nyitány azonban már a premieren sikert aratott, s azóta is rendszeresen szerepel hangversenyek műsorán. A szeptember 28-án is elhangzó darab számos ponton kötődik ugyan a német zenéhez, a hangszínek iránti berliozi érzékenység és az ettől nem független, lenyűgöző hangszerelés azonban mélyen francia jellegzetességek. A koncert második számaként Ravel balkezes zongoraversenye hangzik el, amely az I. világháborúban jobb kezét elvesztő neves zongoraművész, Paul Wittgenstein (a filozófus öccse) számára készült 1930-ban. Ez a mű már nemcsak a színek, de a harmóniák és a szerkesztés terén is messzire távolodott mindentől, ami a zenében németnek nevezhető: érzékiségbe áthajló érzékenysége, kifinomultsága, áttetszően világos felépítése kizárólag Párizsban volt életre hívható. Ahogy az est legfontosabb eseményének számító nagyszabású darab is, Saint-Saens (helyesen: Saint-Saëns) III. szimfóniája (op. 78), amely a teljes nagyzenekari apparátuson túl két zongorát és nagyorgonát is foglalkoztat. És bár az orgona eredetét és 18. századi virágkorát tekintve nem elsősorban franciahangszer, a 19. században mégis azzá vált, tekintettel arra, hogy a század – és talán az egész zenetörténet – egyik legjelentősebb orgonaépítője egy francia volt: Aristide Cavaillé-Coll. Akinek hangszerei új utakat nyitottak az orgonajáték történetében, s ennek az útnak egyik jeles állomása a Liszt Ferencnek ajánlott, Cavaillé-Coll hangszerre megálmodott Saint-Saens-szimfónia (helyesen: Saint-Saëns–szimfónia).

Három jellegzetesen és sokféleképpen francia mű szólal meg tehát szeptember 28-án a Művészetek Palotájában, hogy ha Ferencváros St. Germainné válása várat is még magára, legalább a zene által Párizsban érezhesse magát néhány órára a budapesti közönség.

2007. szeptember 28. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) -
Az Orchestre National d’Ile de France koncertje;
Berlioz: Benvenuto Cellini - nyitány ; Ravel: Zongoraverseny bal kézre ; Saint-Saens: III. "Orgona" szimfónia

Km.: Leon Fleisher (zongora), Vincent Dubois (orgona); Vez.: Yoel Levi