Erzsébet

A romantikus szárnyalástól a csöndes meditációig - Doborjáni Nemzetközi Liszt Fesztivál II.

2007.11.04. 00:00

Programkereső

A Rómába visszavonult, ferences reverendát öltött zeneszerzőt sokan gúnyolták akkortájt életmódváltásáért. Nem hitték, hogy az ünnepelt zongoravirtuóz, a szalonok kényeztetettje, a világfi őszintén fordult Isten felé. Póznak tekintették. Ám ha meghallgatjuk Liszt Ferenc utolsó években komponált egyházi műveit, senki sem kételkedhetik az Úr iránti mély elkötelezettségében.

Az is tudnivaló, hogy apja váratlan, korai halála után megkísértette a gondolat, hogy kolostorba vonul; egész életét végigkísérte a hit. A műkincs számba menő házi oltár, amelyet a doborjáni emlékmúzeumban láttam, minden utazására elkísérte. Végtére is, a XIX. század egyházművészetének legkiemelkedőbb zeneszerzője lett. Egyik legmegrázóbb művét, a Via Crucis-t 1878 őszén, a Róma közelében fekvő, Tivoli-béli Villa d'Estében írta, majd a rákövetkező év februárjában Budapesten fejezte be. A zongorára (illetve orgonára), szólóhangokra és kórusra komponált opus alapjául Wittgenstein hercegnő egyik szövegkönyve szolgált, amelyben Liszt Krisztus kálváriáját jelenítette meg Pontius Pilatus ítéletétől a kereszthalálig, majd a sírba tételig. A szerző nem érte meg a mű előadását.

Az 1991-ben Johannes Hiemetsberger karmester alapította, ma már világjáró osztrák Corus sine nomine a doborjáni (Raiding-i) Nemzetközi Liszt Fesztiválon a Via Crucis-szal nyitotta műsorát. Előadásukat maradéktalanul átszőtte a zeneszerző csöndes meditációja; kerülvén a látványos megnyilvánulásokat, a nehezebbik utat választották: pompás ékítmények helyett a szenvedéstörténet felkavaróan mély átélését-átsugároztatását. A mű vezérmotívuma, melyhez Liszt az O Crux Ave kezdetű himnusz gregorián dallamát vette kölcsön, egyetlen nagyívű kompozícióként ejtette rabul a közönséget, a 14 stáció változatos hangulatának összekovácsolásával. A zeneszerző, korában szokatlanul, nem az egyházi szertartást követte; korálokat, protestáns templomi dalokat, a cappella kórusokat és szóló recitatívokat fűzött össze. 14 tételes, mégis csak liturgikus alkotásában Bach-idézetek is megszólaltak. A mű hangvételét alázattal követő Theresa Dlouhy (szoprán), Katrin Kriegl (szoprán), Daniela Janezic (alt), Klemens Kölbl (basszus) a mély fájdalom, a nemesen tiszta érzelmek, a sallangmentes énekművészet tónusában tolmácsolták a szöveget, drámaivá sűrítvén a tragikus fordulatot. Amikor a tenor Florian Ehrlinger Jézus halálsóhaját megszólaltatta - "Éli, éli lama sábáktáni!" –, percekig nem tudtunk fölocsúdni a megrázó élmény után. A zalaegerszegi születésű, Bécsben végzett fiatal zongorista (és orgonista), a többszörösen díjnyertes Mátyás István nemcsak a Via Crucis, hanem a másik Liszt-opus, a Crux Ave benedicta közreműködőjeként is értő, és a művel bensőséges viszonyba kerülő művésznek bizonyult. A Zwölf alte deutsche geistliche Weisen részleteként énekelt Jézus Krisztus öt sebe című kórusdarab hasonló szellemiségben fogant.

b8453ce0-ab9d-4442-a96c-e04be8ef802f

Merőben más, különleges stíluseszközöket csillantottak meg a dán Per Norgard Bölcsődalának előadásában. A gyermeki rémület, a vijjogás, rikoltás, majd humoros hangvételbe váltó dallamok, s a szokatlan ritmusképlet már virtuozitást igényelt. Sajnos, kevésbé "állt össze" az egyik lecserélt mű helyett előadott Brahms-Motetta ("Warum ist das Lied gegeben dem Mühseliger"), s a "Lieder eines fahrenden Gesellen" című, Mahler vokális mű dalát sem sikerült élményszerűvé tenni az áradó érzelmek intonálása közepette.

A fesztiválzáró Cyprien Katzaris lenyűgöző zongora-szólókoncertjével ellentétben, nem állt ezúttal önnön művészi magaslatán a Klukon Edit-Ránki Dezső páros. A liszti Zwölf alte deutsche geistliche Weisen kilenc darabja darabosnak hatott, a Les Préludes nehézkesnek, "túlartikuláltnak", melyben a frazeológiai tagolás nem keltett liszti atmoszférát. Dukay Barnabás - számomra ismeretlen - két zongorára írt poémája valamint kánonjai a maguk különlegességében már megragadóak voltak. Úgy tűnt viszont, hogy a művésznő nem képes görcsösségét oldani Liszt eredetileg két zogorára írt Dante-szimfóniájának előadásában. A három karaktert (Faust, Gra:tchen, Mephisto) képviselő tételek nem váltak el markánsan, (talán Gra:tchenét érezte meg leginkább Klukon Edit). A három részre tagolt, nagyszabású kompozíció építménye nem rajzolódott ki világosan, nem váltotta ki a vele járó, várható élményt; hiába éreztük Ránki avatottságát és ösztökélését - a mű sajnálatosan "félrebillent".

Liszt zongorairodalmának konzseniális előadójának bizonyult a fesztivál záróhangversenyén a Marseilles-i születésű, görög származású Cyprien Katsaris. A Schubert-dalátiratoktól az V. Magyar Rapszódiáig, az "Harmonies poétiques és réligieuses" 3. darabjától az Izolda szerelmi halálának Wagner-transcriptiójáig, a romantikus zongoramuzsika hangulatvilágának csaknem teljes spektrumát, szivárványszíneit idézte elénk. A legcsekélyebb teatralitás nélkül, csakis a műre összpontosítva. A Bénédiction de Dieu dans la solitude-ben a Teljesség szólalt meg; máskor mintha az impresszionizmust előlegezte volna meg a művész a liszti érzelmi áramlások sodrában. Tragikusan emelkedett hangvétel elegyedett a fájdalmas poézissel (Richard Wagner sírjánál), s mintha a mély tónusú hangokat követően, a violinkulcsban elhangzott, melodikus főtéma virágkoszorúként borulna a zseniális pályatárs sírhantjára...