Előd

A halhatatlan kedves

2007.11.08. 00:00

Programkereső

A Callas az Callas, a Marton az Marton, Freni az Freni és Norman az Norman. De Kiri az Kiri. Az egyetlen nagy operaénekes, akinek automatikusan a keresztneve szalad az ember nyelvére.

És persze sokkal több is annál. Modern operaénekesnő, mert varázslatosan szép, de annyira nem modern, hogy elfelejtse: az operaénekléshez énekelni is kell. Ha valakinek nem áll el a szava attól, hogy milyen szép Kiri hangja, az is csendben marad, amikor rájön, hogy milyen a légzéstechnikája, milyen valószínűtlenül hosszú frázisokat énekel el anélkül, hogy megtörne a dallam íve és anélkül, hogy egy pillanatra is azt érezhetnénk: ez neki erőfeszítés. De miközben káprázatos énekesnő, képviseli is a káprázatos énekesnőséget, mintha tudná, hogy nem elég nagy énekesnek lenni, annak is kell látszani. Tehát szép. De több annál: szép és elegáns, egyszerre nyílt és tartózkodó, nem lehet olyan kérdést föltenni neki, amire ne válaszolna, miközben mégsem tud róla az ember igazán semmit, csak azt, ami közügy, ami a színpadra vagy a pódiumra kerül. Megdobogtatja a férfiak szívét, de csakis a szívét. Nem férnek hozzá illetlen gondolatok. Mégiscsak istennő. Modern díva, aki egyforma odaadással énekel Mozartot és My Fair Ladyt. Aki, ha azt kérdezik, ki volt a 20. század legnagyobb énekese, habozás nélkül feleli: Elvis Presley. De amikor megtudja, hogy olyan popsztárral kellene fellépnie, akinek a lányok feldobálják a bugyijukat, akkor is habozás nélkül lép vissza fellépéstől, köszönöm, ez nem az én világom. Miért szeretjük? A hangjáért, mondanám azonnal, ezért a furcsa, olvadó, krémes, lírai, de egy kicsit mégis sötétes szopránért, de persze nem igaz, én legalábbis előbb vettem meg a lemezt tőle, mint hogy hallottam volna a hangját. Ránéztem a borítóra, és tudtam, hogy ez a nő érdekel. Az más kérdés, hogy ritka egységben van nála a hang és a megjelenés, úgy énekel, ahogy az ember szeretné, várja, reméli. Ritka, de nem példátlan egység, a férfiaknál Domingo pont ilyen. Szeretjük tehát külsejéért és hangjáért, és tényleg csodálatos, ha az ember egy régi csoportképet nézeget, hogy mennyire nem kell keresgélni, melyik is Kiri Te Kanawa. Az ott, aki vonzza a szemet. Valaha, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján ezt élték át a meghallgatásokon a karmesterek, jöttek egymás után a jelöltek, reményteliek és reménytelenek, aztán jött Kiri és szép volt, és úgy énekelt, ahogy kellett, és igen, ő lett a Grófnő a Figaro házasságában, ő volt Donna Elvira a Don Giovanniban. Mindkét szerepben tökéletes, annyira tökéletes, hogy az már veszélyezteti a darabot. Normális ez az Almaviva, hogy a szobalány után szaladgál, és buta vágyaival megbántja ezt a varázslatos asszonyt? Eszénél van Don Giovanni, amikor megtalálja, akit keres, érzékeny, indulatos, okos és nő, nő és érte reszket, csakis érte, ez meg megy tovább, vakon és süketen? Otrombaság – férfi a neved. A hetvenes évek azonban Kiri Te Kanawának már a második karrier kezdetét jelentették. Húsz évesen már csillag volt otthon, Új-Zélandban, egyremásra jelentek meg a felvételei, operarészletek és népdalok, operettek és maori énekek. Barna szemű, szép kislány, a közönség imádta, de ő tudta, hogy mennie kell. Akkor még hivatalosan mezzoszoprán volt, az énektechnikája enyhén szólva is kétes, és Új-Zéland nem az operavilág központja. Elindult London felé, hogy meghódítsa a világot. Talán nem azért indult. Sokáig nem értettem, hogy miért nem asszociál róla mindenki Elisabeth Schwarzkopfra. Hasonló hangkarakterek, hasonló szerepkörök, mindketten Mozart és Richard Strauss specialisták, mindketten szépek, és szépségükben is érinthetetlenek. Aztán a két pálya másképpen folytatódott: Schwarzkopf dalénekes lett, Kiri az olasz és a francia operák felé nyitott, de nem ez a döntő különbség. Schwarzkopfnál az ember mindig az elszántságot érezte, a határozottságot, hogy tudta, mit, miért, meddig és hogyan. Kirivel történtek az események, ő nem szolgálta sem a hangját, sem a szépségét, csak hagyta, hogy ha a világ elragadtatásba akar esni tőle, megtehesse. Indulásakor nem kényeztette el őt az élet, maori apja és ír anyja árvaházba adta a kislányt, mert nem tudták fölnevelni. De jött egy maoriangol házaspár, akik ugyan fiút szerettek volna, de amikor belenéztek a kislány szemébe, tudták, mi a dolguk. Aztán az élet, mintha elhatározta volna, hogy pótolni fogja mindazt, amit az elején nem adott, tenyerén kezdte hordozni Kirit. Kiderült, hogy szép a hangja, észrevették, hogy muzikális, megnyerte a versenyeket, megkapta a főszerepeket, fölkérték, hogy énekeljen Lady Diana és Károly herceg esküvőjén. (Az ember háborgott, amikor azt mondták: Kirit az a megtiszteltetés érte, hogy énekelhetett az esküvőn. Ő volt megtisztelve, és nem fordítva?) Nem kegyetlen hozzá a kor, a hangja ma is szép, ő maga pedig gond nélkül letagadhatna húsz évet. Ettől függetlenül tudta, mikor kell visszavonulni a színpadtól, ma már csak koncerten láthatjuk őt. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Lehet. De ez is az ő lényege. Ha túl szépnek látszik, ő engedi, hogy túl szépnek is higgyük. Ha van is benne csalódottság, hiány, bizonytalanság, tétovaság, kishitűség, nem engedi, hogy érezzük. Ez néha elbizonytalanítja az embert, hiszen őt akarjuk, egészen őt, nem csak a hangját, de a szívét, vérét, lelkét. Kifog rajtunk, és nem adja magát. Nem hagyja, hogy fölfalhassuk. Ilyen a tökéletes díva. Mielőtt még kimondanám, hogy ezért szeretem, gyors lelkiismeretvizsgálatot tartok. Ezért tisztelem. Ezért csodálom. Amiért szeretem, az mégis az, amit csak sejteni lehet. A törékenysége, amely már negyvenvalahány, a pályán töltött év után is töretlen. Az az érzékenység, ahogy a pillanatot megfogja, ahogy tudatosítja, hogy most élsz, csak most élsz, csak a perc számít. Ahogy ott áll a szülővárosában, Gisborne-ban, Új- Zéland legkeletibb részén, ahol először üt éjfélt az óra, ahol először jött el a 2000. év, és ő énekel, a Híradó mutatja, és hiába beszélnek rá a stúdióban, az ember csak őt hallja, ott van vele, és örül, hogy együtt, egy időben élünk a Földön. Most meg együtt, egy teremben lehetünk vele két órán át, és nincs más dolgunk, csak örülni. Az első modern díva.