Menyhért, Mirjam

King Arthur

2007.11.14. 00:00

Programkereső

A Restauráció, azaz II. Károly s vele együtt a monarchia 1660-as visszatérése Angliába kulturális értelemben is óriási jelentőségű esemény volt. A visszatérő király szenvedélyes művészetpártoló volt, száműzetését XIV. Lajos udvarában töltötte, és visszatértekor célja volt az ott látottak-hallottak angliai meghonosítása.

Rendeletben kötelezte az angol színházakat, amelyek a polgárháború és a puritánuralom miatt már 1642 óta zárva voltak, hogy újra teljes repertoárjukat színre állítsák. Két, a polgárháborút túlélt "színházi szakember", Thomas Killigrew és Sir William Davenant kapott megbízást két színtársulat létrehozására, melyeknek londoni színházi monopóliuma később egészen a XIX. századig érvényben maradt.

E két társulat – a "King's Company" és a "Duke's Company", azaz a király és York hercege védnöksége alatt álló két színészcsoport – 1682-ben politikai okok miatt időlegesen egyesülni kényszerült "United Company" néven: Purcell három legjelentősebb semi-operáját, köztük a King Arthurt is később az új, egyesült társulat állította színre. A játszott darabok sokszor a régi, az Interregnum előtti repertoárnak is részei voltak (például Shakespeare, Jonson, Beaumont és Fletcher esetében), de az új ízlésnek megfelelően csiszoltan átírt szövegekkel, színpadi gépezettel és már női színészekkel adták őket el ő (utóbbiak ekkor jelentek meg első ízben az angliai színpadokon). Fontos változás, hogy minden esetben zenét is tartalmaztak, amelyet új összeállítású (azaz francia stílusú) zenekar szolgáltatott. Ennek tagjai – és az egyre gyakrabban megjelenő énekes szólisták – eleinte a király saját szolgálatában álló zenészei, a XIV. Lajos mintájára létrehozott "24 Violins" és a Chapel Royal hangszeresei, illetve énekesei voltak, majd az 1670-es évek végétől kezdve a színházak saját zenekarokat tartottak fenn. Mivel ezek mérete immár túlságosan nagy volt ahhoz, hogy az 1642 előtti időszak mintájára galériákon vagy a színpad két oldalán csoportokban elhelyezhetőek legyenek, a színpad előtti zenekari árok rendszerét is átvették a "kontinenstől".

Minden Restauráció-kori színdarab kötelez ő zenei részeket tartalmazott: bevezetőként "First" és "Second Musick"-ot, az első függönyfelvonást és a színielőadás kezdetét hirdet ő – egyre gyakrabban francia stílusú – "Ouverture"-t, valamint a felvonásokat egymástól elválasztó "Curtain Tune"-kat (ezeket később egyre inkább Act Tune"- nak nevezték). Ezek mellett – nem kötelezően, de gyakran – egy-két dal is elhangzott a színmű olyan pontjain, ahol a szituáció ezt lehetővé tette. Igazság szerint e dalok és még inkább a zenekari számok zenei anyaga – noha rendszerint az adott darab kíséretéül íródott – minimális kapcsolatban állt a prózai szövegek tartalmával: csupán néhány jelenettípus volt, amelyet zenével illusztráltak. Hosszabb, egy-egy zárt formánál bővebb, összefüggő zenei részek alapvetően két szituáció illusztrációjaként jelentek meg a színpadon: áldozati szertartások (keresztény és pogány papok esetében egyaránt), vagy önmagában zárt, szórakoztató jelenetek ("A Play in Itself...", azaz "önmagán belüli játék") esetében. Ez a "masque", nem új keletű műfaj: a polgárháborút megelőző három évtizedben élte első virágzását mint a királyi és nemesi udvarok szórakozása. A szót igen gyakran és igen sokféle értelemben használták Angliában, szinte a teljes barokk periódus alatt. Leginkább a francia "tars" szóhoz, a "divertissement"- hoz kapcsolódóan közelíthetjük meg jelentését (ez utóbbi francia bájával /"szórakozás"/ többet elárul a lényegről, mint az alighanem korábban keletkezett angol kifejezés): olyan összefüggő zenei anyagról van szó, mely egy teljes jelenetet képes magába foglalni egyetlen prózai mondat elhangzása nélkül, s e jelenet elsősorban szórakoztató vagy tágabb értelemben "látványosság" jellegű.

Az 1670-es évek újdonsága volt Londonban, hogy a Duke's Company Dorset Garden-beli színházában egy új műfajt fejlesztett ki, amelyben a színdarab már több masque-ot is tartalmazott, így a zene aránya a darabon belül jelent ősen megn őtt. A kortársak ezt többféle elnevezéssel illették: John Dryden "dramatic opera", mások egyszerűen csak "opera" névvel – általánossá a Roger North (egy zenekedvelő író, akinek számos, az 1720-as évekből származó zenei tárgyú írása maradt ránk) által használt "semiopera" kifejezés vált: "...operáknak hívták e műveket, jóllehet inkább sajátságos féligoperák voltak, hiszen felerészben zenét és felerészben drámát tartalmaztak." Az első ilyen művek a Duke's Company produkciójaként 1674/75-ben kerültek a közönség elé (két, Purcell mellett is jelent ős zeneszerző-előd, Matthew Locke és Pelham Humfrey zenéivel többek között), és rövid id ő alatt rendkívüli népszerűségre tettek szert, elsősorban zenéjük által. (A semi-opera egyébként egyáltalán nem angol "specialitás" a XVII. század második felében: francia megfelelőjének a Molière által kedvelt "comédie mélée de musique et de danses" / "zenével és tánccal kevert komédia" / műfajt tekinthetjük.)

6db0d64b-7f5a-48ff-a7af-aee487e945d7

A masque-hagyományból fakadt az elv, amelytől a semi-operákban is alig tértek el: a prózai színészek nem énekeltek (a ritka kivételek egyike az Artúr király-beli két szellem, Philidel és Grimbald esete), persze elsősorban praktikus okból. Ebből következik, hogy noha a zene szerepe a darabokban egyre inkább megnőtt mennyiségileg is, mégis jelenetekbe csoportosult, s nem törekedett arra, hogy a prózai beszéd helyét átvegye. Talán az angol prózai színjátszás nagy tradíciója is részes abban, hogy a XVII. századi angol színház nézője számára egy mindennapos színpadi figurától mi sem állt távolabb, mint hogy mondanivalóját énekben közölje. (Mi több, az olasztól eltekintve mindegyik nagy európai nemzetben felfelvetődik majd a kétely, alkalmas-e nyelve egyáltalán az énekbeszédre, s többek között ez fog az elkövetkező évszázadban az olasz zenei ízlés hegemóniájához vezetni.)

A Dioclesian, or The Prophetess (Diocletianus, avagy a prófétanő) Purcell els ő semi-operája s egyben "érett kori" művei sorozatának nyitánya is: 1690 júniusában mutatták be a United Company Dorset Garden-beli színházában, s az 1670-es évek óta ez az első új semi-opera Angliában. A King Arthur majdnem pontosan egy évvel követte a Dioclesiant, és szintén a Dorset Garden-beli színházban hangzott el első ízben, 1691 májusában. Ez lett Purcell legnagyobb sikere, s ez a siker jelent ős részben John Drydennek köszönhet ő, akinek változatos szituációteremtő képessége lehetőséget adott Purcellnek addigi legszínesebb semioperája zenéjének megkomponálására. Dryden a kor egyik legnagyobb költőegyénisége volt, s talán az egyetlen kortárs, akinek tolla Purcell zenéjére méltót alkotott: a King Arthur jelent ős részében a szöveg oly zenei önmagában is, hogy az Purcell számára bizonyosan különleges inspirációt nyújtott. Az eredetileg a Restauráció 25. évfordulójának megünneplésére, 1685-ben írott – s így érthetően II. Károlyt a legendás Artúr királyhoz hasonlítva magasztaló – színdarab jellemző módon, kis átalakítással tökéletesen alkalmassá vált arra, hogy 1691-ben az Orániai Vilmos előtti hódolat jele legyen. Nem kevéssé hazafias témájának köszönhetően (az ötödik felvonás végének színes masque-ját Szent Györgyhöz fohászkodó himnusz zárja) azóta is Purcell egyik legnépszerűbb műve Angliában.

(2007. november 18. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Purcell: Artúr király - az ötfelvonásos semi-opera koncertszerű előadása két részben; km.: Csereklyei Andrea, Hamvasi Szilvia, Wierdl Eszter (szoprán), Bárány Péter (kontratenor), Szigetvári Dávid (tenor), Raimund Nolte (basszus), Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (korabeli hangszereken); vez.: Vashegyi György)