Nándor

Tűzijáték helyett kandallótűz

2007.12.11. 00:00

Programkereső

Bizonyára mindenki könnyen fel tud idézni néhány olyan reklámot, amelyek a nosztalgia erejére apellálva az egykori illatok, ízek és színek felidézésére törekednek annak érdekében, hogy termékeik iránt felkeltsék a tizenévesnél idősebbek figyelmét. Szerencsére a zenei életben is vannak olyan régi élmények, hagyományos hangversenyek, amelyek méltán tartják a pozíciójukat Budapest egyre változatosabb, kozmopolitább koncertéletében.
ccd60856-297d-480f-a8f3-fe04b720a289

Ráadásul még ennél a megnyugtató tudatnál is kellemesebb benyomást kelt, hogy a tradíció folyamatosságának érzését nyújtó művészek rendszerint bíznak több évtizede kitartó közönségükben, messziről elkerülve a hétköznapok más területein megadóan tudomásul vett, rikítóan neonszínű hirdetések effektusait.

A magyar hangversenyszezonok egyik legismertebb, tartózkodóan biztonságos szereplője a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A Rolla János vezette együttes a tőle megszokott módon december 5-én is színes, arányosan szerkesztett, szikrázó látványosság helyett elmélyült és otthonos felhangokkal csalogató programmal lépett a közönség elé. A vidéki táncmulatság hangulatától a fúga tiszteletre méltó rangjának komolyságáig ívelő műsor a 19. század német ízlésvilágát és esztétikai értékrendjét tükrözte. Az estét nyitó Schubert-táncok könnyedsége ugyan a kissé zilált hangzás és a túl szolgálatkészen visszavonuló kísérő szólamok következtében a kezdeti nehézségek áladozata lett, a keringők metrumát vidékiesen erőteljes ländlerekké változtató, dacosan dobbantott hangsúlyok azonban hamar elfeledteték az első percek sápadtságát.

A minden kacérságtól mentes, meglepően komoly táncok zárkózottsága természetes következetességgel vezetett Schumann a-moll gordonkaversenyéhez (op. 129), amely a megkérdőjelezhetetlennek tűnő lelki-szellemi rokonság folyamatossága ellenére mégis meglepő világnak bizonyult. Bármilyen egyenes volt is az út idáig, a közönség soraiban aligha gondolhatta volna bárki is, hogy váratlanul ilyen szürreálisan zárt birodalomba jut, ahonnan lehetetlen a menekülés. A műsorfüzet - némileg talán túl lelkiismeretesen is - előre felkészített a darab szerkezeti nehézségeire, Steven Isserlis és a zenekar karmester nélküli előadása azonban tovább növelte a hallgatók intellektuális terheit.

A kompozíciót egyértelműen a szólista formálta meg, szépségesen melankolikus dallamfoszlányok és szenvedélyes futamok kitöréseinek mániákus monológjával alkotva meg a mű struktúráját, a zenekar azonban gyakorlatilag képtelen volt segédkezet nyújtani a magányos küzdelemhez. Pontosan, de fénytelenül, tiszteletteljes távolságtartással kommentálták a cselló csapongó érzelmi hullámzásait, mintha egy operakórus tagjaivá változtak volna, akiket mélységesen lesújt az együttérzésüket észre sem vevő hős sorsa. Tudatos kísérőszerepük elkerülhetetlenül az időben kibontakozó nagyobb egységek összefüggéseinek feltárása ellen dolgozott. A forma ebben a zaklatottan visszafogott vízióban nem vált láthatóvá, a szerkezetet csak belülről, a történés pillanatában lehetett átélni, és ez sokszor csodálkozó, gyönyörködő, de mindig bénítóan súlyos figyelmet igényelt.

A fantáziaszerű idegenség, talajtalanság ugyanakkor szerencsésen kapcsolódott Dubrovay Vonósszimfóniájához, amely első pillantásra véletlenül felbukkanó kívülállónak látszott a koncert második felének elején. Klasszikus formai idézet mivolta azonban a maga kiszámítottan, ridegen csúszkáló kísértetiességével egészen úgy hatott, mintha a személytelen öntudatnak azt a területét képviselné, ahová Schumann kétségei az érzelmek ellenkezésének legyőzésével érkezhettek volna meg. A Gazda Péter vezényletével elhangzott kompozíció az este legszilárdabb, legszínesebb pontja volt, amelyet egyértelmű konnotációs lehetőségek világos irányai tagoltak.

A hangversenyt (a Fúga művészetéből ráadásként választott, áradó érzelmekkel megfestett tétel előtt) Beethoven Nagy Fúgája zárta (op. 133). A koncert szellemi koronájának szánt mű bonyolult gépezete az egymást imitáló szólamok lassan, kíméletlenül megmutatkozó iránya híján feszült figyelemmel, nehezen féken tartott indulatokkal kanyargott a forma végtelennek tűnő útvesztőjében, így a lineáris folyamatok méltóságteljes haladása helyett egymástól foltszerűen elkülönülő karakterek fegyelmezett kavargása bontakozott ki a közönség előtt. A tartózkodóan óvatos, minden váratlan elemet kontrollálni kívánó, megfontoltan heroikus előadásmód a hivalkodó részleteknek még a látszatát is kerülni szándékozó igyekezetével magára hagyta hallgatóit. Noha kétségtelen, hogy egy tűzijátékszerűen sziporkázó interpretációk soraként megjelenő műsor harsány színeinek vibrálása csak elfedte volna a kompozíciók saját fényét, a kandallótűz zsarátnokainak hunyorgása, hogy a szellemi otthonosság szókincsénél maradjunk, nem mindig biztosított annyi világosságot, amennyit a szerkezeti logika kibontakozása igényelt volna.

2007. december 5. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje; Schubert: Német táncok, D 89; Schumann: a-moll csellóverseny, op. 129; Dubrovay: Vonós-szimfónia; Beethoven: Nagy fúga, op. 133; km.: Steven Isserlis (gordonka); vez.: Gazda Péter; hangversenymester: Rolla János)