Előd

Föl-föl, az angyali egyetértésig – I. rész

2007.12.17. 00:00

Programkereső

A huszadik század nagy művészei és alkotói közt nem egy van, aki vonzódott a Kelethez, az iszlámhoz. Rilke járt arab országokban, élete vége felé a muszlim vallás felé húzott, hosszan lehetne tárgyalni angyal-képére, egyáltalán világnézetére, mennyiben hatott az iszlám; Andrej Tarkovszkij arab szakra járt, igaz azért, mert ez a szak volt a másként gondolkodók menedéke; a nagy francia gondolkodó és kereső Renée Guenon pedig Egyiptomban halt meg, a békét, úgy tűnik, a szufik közt találta meg.
ed68d1b8-d3fd-4961-b650-806406ecef77

Míg a XVIII. században a török volt divatban – még Mária Terézia is török gúnyában járt, Mozartra (számtalan műrészletet lehetne citálni) hatott a török muzsika – pontosabban a török és az ókori Egyiptom, a XIX. században a vigyázó szemek már Keletebbre fordultak, lefordíttatott az Ezeregyéjszaka meséi, a legdivatosabb divatcsináló géniusz, Goethe megírta a Nyugat-keleti Dívánt. Ennek a Kelet kultusznak is lenyomata Robert Schumann műve – amit most jobb híján nevezzünk oratóriumnak – az Éden és a péri, vagyis a Das Paradis und die Peri. Jobb híján, mert maga Schumann nem írt semmit a partitúrára és csak később, egyik levelében, írja le úgy a művet, mint oratóriumot vidám lelkületű egyének számára.

Schumann közismert Goethe fan volt, darabválasztását, hogy éppen Thomas Moore 1817-es Lalla Rookh-ját, ezt a valljuk be, nem túl eredeti, nem túl szellemes, ugyanakkor eléggé hatásvadász opust választotta, az is befolyásolta, befolyásolhatta, hogy az ír szerző (számos ír nemzeti darab kreálója) nevéhez fűződik a legismertebb Goethe barát és alkotótárs: Byron, életrajza; ő az, akit kárhoztathatunk számos Byron dokumentum, levél megsemmisítésért. A Lalla Rookh velejéig romantikus, Byron hatást is tükröző költemény (egyenesen az angol költő javasolta a keleti miliőt), aminek megzenésítése még a Moore-nál – ismerjük be – eredetiebb szövegeket alkotó Richard Wagnert is foglalkoztatta. Egyértelműen azért, mert e mű is a megváltás gondolatát járja körül: Moore a paradicsomba magát visszasíró péri történetével a megváltásról, a megváltatlanságról - arról, hogy mit is tehetünk, mit kell tennünk, feláldoznunk azért, hogy megigazoljunk - kívánt állítatni valamit. Nem túl sokat.

Végeredményben a történet egy krisztusi mondat értelmezéseként is felfogható: egy bűnös megtérése többre értékelhető, mint egy igaz ember imája. A szöveg ezoterikus magyarázatokra is lehetőséget ad, belemagyarázható, hogy az egy kereső, egy lelki nyugalmat nem találó lélek kálváriáját írja le, ezért is lehetett a legközismertebb zsarnok, a legbűnösebb ember, Adolf Hitler egyik szívbéli kedvence. Schumann értő biográfusa szerint a mű mellőzésének éppen ez, a Führer rajongása az oka (Peter Ostwald The Inner Voices of Musical Genius), vagyis e mű úgy járt mint egyik kedvenc karmesterem, az utolérhetetlen Mengelberg, akinél volt nagyobb sumák a karmesterek közt, volt olyan aki nem csupán kollaborált, hanem rajongott is a fajelméletért, élete végéig (Ausztria most ünnepli majd születésének századik évfordulóját), mégis a háború után nem sokkal már elnézték égbekiáltó bűneit.

A Paradis und die Peri pórul járt - rosszabbul járt, mint a Parsifal, vagy a Rienzi, aminek hallatán Hitler elhatározta, hogy politikus lesz. August Kubizek emlékezett vissza arra, hogy a Führer egy Rienzi előadás után tett le arról, hogy festőként érjen el sikereket, úgy viselkedett, mint egy megtért egy karizmatikus egyházban, maga elé révedt, és azt hajtogatta, a politika az én pályám. (Ezek után rójuk meg azért Tolsztojt, mert azt állította, hogy a zene rossz hatással is lehet egy nem elég erős ember lelkére?)

E rövid, de a mű interpretáció történetéhez feltétlenül hozzá tartozó kitérő végén, még csak annyit, Hitlert is vonzotta a Kelet, húsz fős különítményt küldött Tibetbe, arab országokban is áskálódtak ember, többek közt a Szent Grál felkutatásával megbízott Otto Rahn, akinek Damaszkuszban vesztették nyomát.

A Paradis und die Peri-ről évtizedekig mintha csak suttogva lehetett volna beszélni, holott e művét tartotta Schumann a legtöbbre, és oroszországi bemutatása után érzékelhető volt a hatása, hatott Csajkovszkijra, Muszorgszkijra is. Csajkovszkij a szerző legnemesebb szerzeményének mondta. A mű legértékesebb, leghasználhatóbb, a zene mélységeibe leginkább beavató felvétele egy régi zenés karmester, John Eliot Gardiner nevéhez fűződik.

Ezt a pazar előadást egyébként, úgy érzem, elsöpörte az, amit december 11-én, egy - éppen ezért - ünnepinek nevezhető estén hallottam. Nem mellesleg egy olyan zenekarral, amelyet éppen Gardiner (is) formált. A Felvilágosodás Korának Zenekara és Kórusa nem állandó tagokból áll, folyamatosan formálódik, kiegészül, ezzel is magyarázható, hogy nem minden zenész játszott azonos, magas színvonalon (a natúrkürt például kifejezetten hamisan szólt), de ugyanakkor éppen ez, hogy egy vegyes összetételű együttest is így tud koordinálni, mutatta meg, hogy mekkora karmester, micsoda talentum a főszereplő: Sir Simon Rattle.

Rattle előadását legelsősorban is a drámaiság jellemezte, nem volt egy perce sem (talán csak a kissé halvány bariton szóló) unalmas, minden kórustételnek, minden áriának íve volt, helye a mű egészében, minden hangsúly pontosan a helyére került, minden ütemszünet, pillanatnyi kivárás a drámai egészt szolgálta: a darab lélegzett, az ég felé nyújtózott, lüktetett. Sir Simon Rattle-nek köszönhetően.

Az Éden és a Péri nem sokkal, bő tíz évvel, a legendás Mendelssohn-féle Máté Passió előadás után született: érezni rajta a nagy passió hatását, a kórustételek többsége ugyan homofón, de például az Oh, jaj, hibázva a cél, a hős meghal, a zsarnok él kezdetű kórus egymásba kapaszkodó tercei Johann Sebastian Bachot idézik, ahogy a korállszerű baritonszólók is. Az, hogy Rattle-ék előadása nem volt egy percig sem unalmas, annak is köszönhető, hogy Rattle az előadás árnyalatait is kidolgozta, kiszínezte a zeneileg kevésbé érdekes részeket, a mű minden részletében megtalálta a drámaiságot kiemelő elemet.

A darab pasticcio jellegét is kidomborítva a tételeket különböző zenei műfajokhoz igazította, a hurik (kedves gyermekdalokat) idéző kórusát hallván nem lehetett nem arra gondolni, hogy az Éden és a Péri évében születik meg a pályatárs és barát Szentivánéji álom kísérőzenéje, a tenorszólók és a péri áriái a korabeli operákkal rokoníthatónak tűntek (Meyerbeer hatásáról sem szabad elfeledkezni), némely harciasabb jelenet, a korabeli (egyébként nem méltató) kritikákban is a mű legjobb részéként emlegetett Győzők Kara, egyenesen Wagnerre utalt.

Rattle a mű légiességét hangsúlyozta - légiességét, illetve azt, hogy Schumann el akarta bűvölni, el akarta varázsolni hallgatóját: ezért is hagyta el a még éppen divatos recitativot az andalító arisoso-kért. Az Éden és a Péri egyik második részében a szokatlan hangzatok nyomasztó ismételgetésével, a lefelé csúszó akkordokkal egyértelműen borzongatni kívánt.

(Kolozsi László kritikájának második részét holnaptól olvashatják oldalunkon.)

(2007. december 11. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Felvilágosodás Korának Zenekara és Kórusa koncertje; Schumann: Az éden és a péri; km.: Sally Matthews, Kate Royal, Bernarda Fink, Mark Padmore, Andrew Staples, David Wilson-Johnson (ének); vez.: Sir Simon Rattle)