Előd

Holt zeneköltők társasága

2007.12.17. 00:00

Programkereső

Nem esett le elsőre a tantusz, hogy a híres filmben (Holt költők társasága) szerepelő szenvedélyes és szenvedélyt közvetítő professzor figuráját – akár ismeri, akár nem – Robin Williams Harnoncourt-ról mintázta. Harnoncourt ugyanis éppen olyan lázító személyiség, mint az a bizonyos gimnáziumi irodalomtanár, akiben egyszerre munkál egy romantikusan szélsőséges forradalmár és egy professzorosan "szürke", visszahúzódó szobatudós.

A szobatudóst láttam meg benne először, amikor másfél évtizede Harnoncourt könyve, a "Beszédszerű zene" ismerete a zeneakadémiai felvételi előfeltétele volt. Hamarosan rá kellett azonban jönnöm, hogy a kötelező olvasmányok jegyzéke nem mindig tükrözi a zenetudományi közmegegyezést, s Harnoncourt esetében ehhez egy kiadós "sőt!" is hozzáértendő. Azt is hamar megtanultam, hogy szeretve tisztelt professzoraim tulajdonképpen a rebellió csíráit ültették el majdani növendékeikben, amiért azóta is hálásak lehetünk. S amit tőlük annak idején csak megtanultam Harnoncourtról, azt ma már érteni is vélem.

9c661476-9714-4aeb-a258-78114ed3edc8

Amikor 2000-ben Salzburgban kinyúlt kardigánban, láthatóan fáradtan megjelent a jubileumi Bach-év alkalmából közreadott Bach lemezösszkiadás (BACH 2000, Teldec) sajtóprezentációján, azonnal ráismertem a szerénységével tüntető professzorra. Lemezfelvételeinek pusztán egy szeletkéje hevert a díszes dobozokban. Harnoncourt pedig egykedvűen vette tudomásul, hogy e lemezek súlya alatt – ahogy mondani szokás – majd’ beszakadnak a gusztusosan feldíszített asztalok. Pár hónappal később, ezúttal Bécsben, Haydn Armida című operájának nyilvános lemezfelvételére voltam hivatalos, a címszerepben Cecilia Bartolival. Az énekesnő még önmagához képest is elképesztő formában volt, és hihetetlen elánnal húzta magára a varázslónő nagyestélyijét. Izzott körülötte a levegő, s miközben alaposan megégtek a közelében tüsténkedő, amúgy remek énekes partnerek, egyben el is sápasztotta őket. A fokozhatatlan izzású csillag mellett azonban feltűnt egy ennél is jobban hevülő ikercsillag, Nikolaus Harnoncourt, a karmester. Azon vettem észre magam, hogy keresem az ismerős professzort, de nem találom. Helyette viszont látok és hallok egy elképesztően impulzív, harcos előadót, aki egyetlen igazságért – ezúttal Haydn operájának igazságáért – kész a vérét is adni.

A nagy izzás után az érthetően fáradt Bartoli kimentette magát a másnap délelőtti sajtóbeszélgetésről, Harnoncourt azonban nem. Megjelent kinyúlt kardigánjában, frissen, energikusan, és a bécsi környezethez illő módon, Sigmund Freud szellemében elemezte az előző este eljátszott Haydn-operát. Hitelesen, kreatívan és lenyűgözően. Olyan mély benyomást tett rám, hogy elhatároztam, nem fogom megvenni a koncertből készített lemezt, mert csak veszíthetek általa. Azóta sincs meg.

Harnoncourt 2002-ben, a Tavaszi Fesztiválon járt először Budapesten. Kiadványszerkesztőként kezembe került egy életrajz, amelyet a karmester juttatott el azzal a kéréssel, hogy lehetőleg ez szerepeljen a sajtóban, szórólapokon, ajánlókon. Az akkori fesztiválsereglet legrövidebb curriculum vitae-je volt. "Osztrák karmester, 1929-ben született Berlinben. Ifjúkorát Grazban töltötte, itt kezdte zenei tanulmányait, amit a Bécsi Zeneakadémián csellistaként folytatott. 1952-1969-ben a Bécsi Szimfonikus Zenekar (Wiener Symphoniker) csellistája volt. 1953-ban hegedűművész feleségével, Alice Harnoncourttal megalapította a Concentus Musicus Wient. 1972-1993-ig tanított a salzburgi Mozarteumban. 1971-től Bécsben, Zürichben, Amszterdamban és más városokban operakarmesterként dolgozik, valamint koncerteket ad különböző nagyzenekarokkal." Nincsenek ebben az életrajzban hosszú felsorolások díjakról, sztárzenekarokról, neves koncerttermekről, lemezekről és partnerekről. Aki ezekre kíváncsi, az olvassa a sztárzenekarok és sztárszólisták önjellemzéseit, amelyekben kivétel nélkül ott díszeleg a NÉV: Nikolaus Harnoncourt. Persze vannak ezeknél izgalmasabb olvasmányok is, például Harnoncourt magyarul is kiadott tanulmánykötetei vagy Monika Mertl 2002-ben idehaza is megjelentetett szép biográfiája (Szívvel gondolkodva).

…És Bartók

"Harnoncourt Bartók-interpretációjának különleges értékét még abban látom, ahogyan a sajátosan magyar deklamációt megoldja. A karmesterek többségét ezek a helyek – a Zene harmadik tételének sírózokogó témája vagy a Divertimento zárótételének kóda előtti szólóhegedű-kadenciája (248. ütem) – arra csábítják, hogy a magyar népzenéről és cigányzenéről való felületes ismeretek alapján az olyasféle stilisztikai elemeket, mint a ritmikus szabadság és az erősen kihegyezett ritmus, még fokozzák. Nos, Harnoncourt "Bartókjának" az a nagy értéke, hogy ízléses és mértékletes, teret enged ugyan a "magyarosságnak", de nem engedi túlzásba vinni a ritmusértékek kontrasztját, az első hang súlyozását vagy a hangra való rácsúszást. Harnoncourt attitűdjében az rejlik, hogy szabad utat nyit a Bartók-zene e jellegzetesen szubjektív pillanatainak, de sohasem felejti el, hogy a század egyik legnagyobb "internacionális" mesterét interpretálja, akinek magyarsága nem ezekben a pillanatokban üt át, hanem akinek minden hangja egyszerre magyar és univerzális." (Kárpáti János: Harnoncourt Bartókja; Muzsika, 2004. október)

(2007. december 17. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - A Concentus Musicus Wien hangversenye - Bach: Schwingt freudig euch empor, BWV 36; Ach, wie flüchtig, ach, wie nichtig, BWV 26; Wachet auf, ruft uns die Stimme, BWV 140; km.: Julia Kleiter, Elisabeth von Magnus, Kurt Streit, Anton Scharinger (ének), Arnold Schoenberg Kórus, vez.: Nikolaus Harnoncourt)