Gyöngyi

A Tündérbirodalom gépésze

2007.12.22. 00:00

Programkereső

Az Esterházy hercegek messze földön híres kastélyának meseszerűen fényes és elegáns élete ihlette Goethét arra, hogy Tündérbirodalomnak (das Esterházysche Feenreich) nevezze I. Miklós herceg világát. A ragyogó ünnepségek szakadatlan sorának látszó évtizedek alatt alighanem seregnyi zseniális szakember állt a herceg alkalmazásában, feltűnésmentesen és zajtalanul tartva mozgásban a grandiózus mindennapok bonyolult gépezetét.

Többségükről azonban ma már semmit sem tudni, vagy legalábbis sokkal kevesebbet, mint Pompakedvelő Miklós egykori Kapellmeisteréről, Joseph Haydnról, akinek döntő szerepe volt abban, hogy a 18. század közepén még főleg vízimadaraknak otthont adó vidék alig húsz év alatt a zenei világ egyik központjává vált.

Haydn hivatalosan 1761. május 1-jén lépett Esterházy Pál Antal herceg szolgálatába Kismartonban mint Vice-Kapellmeister (másodkarmester). A tizennégy pontra kiterjedő szerződés aprólékosan részletezte a zeneszerző feladatait a kompozíciós munkától kezdve az alárendelt zenészekkel való bánásmódon át a hercegi alkalmazottakhoz illően tisztára mosott, rizsporos megjelenésig. Naponta kétszer kellett jelentkeznie munkaadójánál, hátha a herceg kedvet érez egy kis muzsikáláshoz, és neki kellett zenével, kamaraművekkel, szimfóniákkal ellátnia a rendszeressé váló, heti kétszeri zeneesteket is, miközben művei a herceg tulajdonát képezték szellemi és pénzügyi értelemben egyaránt.

Mindennapjainak rendjét egészen addig nem ingatta meg jószerével semmi, amíg el nem készült az új, káprázatosan pompás kastély a Fertő-tó lecsapolt mocsárvidékén. A nyári rezidencia Miklós herceg elképzelései szerint épült, akire néhány évvel korábban szállt a hercegi cím, és aki amint tehette, nyomban át is költözött oda egész udvartartásával együtt. Az Esterházyak méltóságát hirdető kastélyban számtalan arisztokrata látogató fordult meg a birodalom legmagasabb köreiből: a császári család különböző tagjain és rokonain kívül maga az uralkodó, Mária Terézia is. Eszterháza egész gépezete a császárság ragyogásának szolgálatába állt, alaposan átalakítva ezzel Haydn kötelezettségeit. Az ünnepségek és arisztokrata esküvők legfőbb attrakciója ugyanis a herceg saját, udvari operaháza lett, amelyben idővel szabályos színházi szezon alakult ki. Az operaház és a marionett-színház valamennyi problémája Haydn nyakába szakadt. Mindenre neki kellett ügyelnie a komponálástól – vagy máshonnan kölcsönzött, leggyakrabban olasz operák esetén a helyi viszonyokhoz való átalakítástól – kezdve a szólamok másoltatásán át a próbákig és az előadások irányításáig. Még olyan katasztrófa sem gátolhatta meg a herceget és magasrangú vendégeit a hatalom csillogóan kifinomult megjelenítésével színezett műélvezetben, mint az 1779-es tűzvész, amely az operaház jelentős részét elpusztította – mindössze három nappal egy újabb lakodalomra tervezett bemutató előtt. A herceg semmi áron nem volt hajlandó lemondani az eseményről, így a darabot a sebtiben átalakított marionett-színházban kellett színpadra állítani.

A szüntelen vendégjárás ugyanakkor Haydn hírét is egyre messzebbre vitte. A herceg, hogy valamelyest lépést tartson a Kapellmeistere iránti érdeklődéssel, új szerződést kötött vele, amelyben már nem tartott igényt arra, hogy Haydn műveinek kizárólagos tulajdonosa legyen. A komponista azonnal meg is állapodott az eredetileg térképkészítéssel foglalkozó, bécsi Artaria céggel, a császárság első zeneműkiadójával műveinek publikálásáról, miközben neve lassan versenyre kelt a herceg hatalmának tündöklésével, és Párizstól Cádizon át Nápolyig sorra érkeztek a megrendelések a Fertő-tó partjára. Ekkoriban a vidéki fényűzésben töltött nyarak rendszerint tíz hónapig is eltartottak a hercegi időszámítás szerint, Haydn azonban egyre kevésbé érezte magát az Esterházy-legenda okos és megbízható elemének. Vonzotta a II. József korabeli Bécs felvilágosult és szabadkőműves eszméket valló művészi-értelmiségi társasága, az élet eleganciájának rangja, amelyben telente, a császárvárosban megbecsült komponistaként része volt.

Miklós herceg 1790-ben bekövetkezett halála után örököse feloszlatta a zenei-színházi apparátust, bár Haydn jövedelmét továbbra is folyósította. Az operaház gyertyáit eloltották, és a tóparti kastély viszonylagos jelentéktelenségbe süllyedt, mert azt a fényt, amelyet I. Miklós herceg álmodott meg, Haydn, akinek művészete a felvilágosodás és a klasszikus tökéletesség jelképeként messze túlnőtt Eszterháza megteremtésének csodáján, magával vitte Bécsbe és Londonba, hogy végül a Teremtés díszkötéses kiadásában tárja büszke alázattal a hozzáértők csodálata és ítélete elé.

bc2aee95-8071-4a81-9b5d-aef83908ffce

- Noha talán nincs is ennél kevésbé eredeti kérdés, mégsem lehet megkerülni: miért éppen a Teremtést választotta az új év első napjára?

- Ez az oratórium a kezdet és a teljesség, a folyamatosan változó állandóság zenei megfogalmazása, a tabula rasa, az újrakezdés szimbóluma, vagyis mindenképpen nagyszerű évkezdet. Ráadásul lényegében minden valláshoz remekül illeszkedik, legalábbis ami a nyugatiakat illeti, sőt tiszta, világos rendje olyan magával ragadó, hogy nem vallásos hallgató számára sem veszít semmit a jelentőségéből. Mondhatnánk úgy is, hogy Haydn még az ateistákra is gondolt. Számomra azért is különösen fontos, mert az egyik első gyerekkori zenei élményem volt. Jószerével azóta meggyőződésem, hogy a szinte meseszerű libretto nagyon is képszerű megjelenítést kíván, nem szimbolikus, hanem nagyon is plasztikusan felismerhető hegyeket, folyókat és állatokat. Nagyon szeretem vezényelni, és Mannheimben egyszer már megpróbálkoztam azzal, hogy újévi hagyománnyá avassam. Működött is az ötlet három évig, mivel azonban ragaszkodtak hozzá, hogy minden alkalommal én dirigáljam a művet, végül be kellett fejezni a sorozatot.

- Budapesten viszont nem változatlan ismétlődést tervez. Miben tér el ez az elképzelés a korábbitól?

- Olyan hagyományt szeretnék teremteni a rendszeres újévi hangversenyekkel, amelyben csak a kompozíció volna változatlan, az előadók azonban évről évre mások lennének. A zenekarok és a karmesterek is váltanák egymást. (Természetesen nem mindenki vállalhat ilyen kötelezettséget január 1-re, a tengerentúli együttesek számára például igen nagy nehézségekkel járna. De a Londoni Szimfonikus Zenekar többek között már jelezte, hogy szívesen jönne.) Számomra fontosak a következő évek kulturális és politikai eseményei is, amelyekkel a Teremtés előadása összekapcsolódhat. A mostani koncertnek ez a vetülete a schengeni határnyitást ünnepli, a 2009-es előadás különös jelentőségét természetesen a Haydn-év adja, 2011-ben pedig Magyarország lesz az Európai Unió soros elnöke, ennek reprezentálására pedig keresve sem lehetne alkalmasabb kompozíciót találni. Budapesten – bár a mostani lakosok nagy része már nem tudja – még utcát is neveztek el a műről: az Alkotás utca eredeti német neve Schöpfunggasse volt. Emellett, az újjászületés jegyében a gyerekeket is be szeretném vonni a koncertekbe. A hangverseny előtt, délután kisebb előadást fogok tartani nekik a műről. Közben gyerekrajz-kiállítás is lesz, a rajzok témáiként pedig a teremtés tárgyai szolgálnak. Most a magyar gyerekek rajzai mellett dánokéit állítjuk ki, de ezt is évről évre változtatni szeretnénk.

- Említette, hogy ez az oratórium az Ön számára gyerekkori élmény volt. Mit jelent most, felnőttként és sikeres karmesterként? Hol látja a helyét Haydn életművében?

- A két nagy oratórium, a Teremtés és az Évszakok Haydn művészetének a koronája. Annak a komponistának az alkotása, akinek a háza elé Napóleon katonákat állított, miközben Bécs ostroma zajlott, hogy őrizzék az idős zeneszerző biztonságát. Ugyanazok a katonák, akik Egyiptomban lelkifurdalás nélkül lődözték a piramisokat. Ez fontos adat, mert sokat elárul arról, milyen elidegeníthetetlen része lett Haydn még életében az európai kultúrának. Ettől eltekintve azonban a művészek életrajza általában kevéssé érdekes. A komponista személyiségének nincs köze sem a művek nagyszerűségéhez, sem az interpretálásukhoz. (A művészeket, az életüket egyébként sem tartom olyan fontosnak a világ számára, mint ahogyan azt sokszor ők maguk is hinni szeretik. Az a fontos, ahogyan a víziójukat megvalósítják, de hogy mit éreznek és hogyan viselkednek közben, lényegtelen. A művész kétségkívül erősen aszociális embertípus, de ezt nem volna szabad idealizálni.) Ami viszont valóban számít, az a művek életrajza, ha lehet ilyet mondani, és ez az életrajz egyértelműen az életmű tetőpontjára helyezi a Teremtést és az Évszakokat. A korábbi kompozíciók minden sikeres ötlete, minden kételye és a kételyek legyőzésének bölcsessége is jelen van ezekben a művekben.

- Mit jelent az Ön számára az interpretáció feladata?

- Kétségtelen, hogy egyetlen ember nem lehet képes az egész világ minden rezdülését átérezni, ezért az előadóművész is könnyen szembetalálhatja magát olyan feladatokkal, amelyekhez nem fűzi személyes viszony. Az ilyen felkérések vállalása azonban problematikus, mert ha valaki átélés, belső szükségszerűség, személyes kapcsolódási pont nélkül ad elő valamit, az szinte aljasság. Nem mutatja meg kellőképpen a darab lehetőségeit, és ezzel árt neki. A jó interpretáció tulajdonképpen észrevehetetlen. Akkor sikeres, ha a koncert után a közönség a művet dicséri. Ha az előadást kezdik magasztalni, esetleg hozzátéve, hogy a darab önmagában, a nagyszerű előadóművészi teljesítmény nélkül kissé lapos lenne, az vereség. Haydn egyébként is sok munkát követel a zenészektől, mert tele van sziporkázó ötletekkel, de elrejti őket. Mahler például száz évvel később csak azt nem írta be a partitúrába, amit már semmiképp sem lehetett jelekkel rögzíteni. Haydn nem ilyen. Az ő műveit fel kell tárni, ki kell dolgozni, különben unalmas lesz. A megformálás folyamata azonban rendkívül érdekes és megtisztelő is egyszersmind. Olyan ez, mint a világ teremtése: Isten teremt, de a megnevezés jogát átadja az embernek. Erről egyébként a gyerekeknek is akarok beszélni.

(2008. január 1. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar újévi hangversenye - Haydn: Teremtés – oratórium, Hob. XXI:2; km.: Veronica Cangemi (szoprán), John Mark Ainsley (tenor), Florian Boesch (basszus), MR Énekkar (karig.: Strausz Kálmán); vez.: Fischer Ádám)