Nándor

Az advent harmadik vasárnapja utáni hétfőn

2007.12.23. 00:00

Programkereső

Cristoph Wolff magyarul is megjelent, minden Johann Sebastian Bach életművével, vagyis zeneelmélettel foglalkozó ember számára nélkülözhetetlen könyvének "a tudós zeneszerző" alcímet adta, hangsúlyozva, hogy Bach elméleti fejtegetések helyett is írta meg rendszerező nagy műveit, a Wohltemperierte Klavier-t, a Fúga művészetét.

Azt akarta igazolni, hogy létezik tökéletes, létezik a már matematikával sem kifejezhető tökéletesség, vagyis létezik egy olyan rendszer, a zene rendszere, amely magában rejti mind az állításokat, mind azok bizonyítékait, egy tökéletes, zárt rendszer, amelyben elmélyedve megérthetjük a tökéletességet, a végső tökéletességet, a mennyek tökéletességét. Hiszen a valódi harmónia, az Egeknek harmóniája, és a tökéletesség egyetlen igaz kifejezője, maga az Isten.

Bachnál a zene istenbizonyíték, vagyis a zenei kifejezésben rejlő lehetőségek kifejtésével, a zenében rejlő tökéletes megmutatásával arra törekedett, hogy igazolja Isten tökéletességét. Ha Bachot így hallgatjuk, ha figyelembe vesszük azt is, hogy törekvéseinek mi állt a középpontjában (vagyis nem csak azt, hogy hogyan valósított meg egy-egy zenei formát, hanem azt is, mi indította a zenei kísérletekre, a rendszerek megalkotására) zenéje elbűvöl, rabul ejt.

De Bach az életünk részéve válik, akkor is, ha csak keresők vagyunk, akkor is, ha sosem volt részünk transzcendens élményben (Umberto Eco szerint: e csoport – magát is beleérti – az ateisták gyülekezete): életünk nem tér ki többé a tökéletes igazolásának szándéka elől. Elméletinek tűnő művei (az elmélet helyett létrehozott művei) tulajdonképpen nem különülnek el élesen a Kantátáktól (legfeljebb csak egyes világi daraboktól), hiszen azok is, az egyházi művek, e tökéletesség keresés jegyében fogannak. Azok is - mindamellett, hogy egy rendkívüli zenei invencióval megáldott ember tehetségének bizonyítékai, egyáltalán a zenei kifejezés csúcsai – elsősorban a zenei szövettel (a szöveggel összhangban megalkotott zenei szövettel) ejtik a zeneértőt rabul. A zeneértő alatt most értve azt, aki nem csak az áradó dallamokra, nem csak a kíséret szépségeire, az érzelmes kettősökre figyel, hanem arra is, hogy hogyan fejez ki, egy akkord menettel, vagy három trombitahanggal bibliai tartalmakat, sok esetben szóval ki sem fejezhető érzelmeket (például az Isten iránti odaadó szeretetet) a szerző. Bach megismerését javasolt a Kantátákkal kezdeni, először átélni kell a zenéket, megélni egy tucatnyi csodálatos művet, aztán alaposan áttanulmányozni, mit is szőtt bele Bach a zene szövetébe.

Azt azért nem merném kijelenteni, hogy Bach élvezetéhez is elengedhetetlen ismerni mit írt Alexandria Kelemen a kis és nagy misztériumokról, de kétségtelen, hogy Bach Kantátái is leírhatók Kelemen fogalmainak segítségével: van egy jelentésük, amit a köznép is megérthet, ami az egyszerű lipcsei polgárt vitte közelebb Istenhez, ami az egyszerű lócsiszár vagy csizmadia, vagy egyetemi tanár lelkét emelte fel, és van egy része, egy aspektusa a műveinek, amely csak a zenét alaposan értők számára tárult fel, amit csak azok vettek be, akik komolyan, a lehető legodaadóbb figyelemmel követték Bach műveit. Ők voltak, lehettek a rajongók. Akik nem csupán a zenét, hanem a tökéletesség bizonyítékát is kapták. Úgy képzelem, messzi földről is érkeztek ilyenek, kopott csizmában, földig érő köntösben, vagy cifra, tollas kalpagban, csöndesen, várva az ünnep közeledtét. Nem lehettek kevesen, akkoriban még többen értették a zenét - hogy a zene és az ég harmóniái közt mi is az összefüggés - mint manapság, a hivatásos zenészek (és ítészek) korában.
Azt gondolom, hogy ma egy Bach Kantáta előadása két momentumon áll vagy bukik: az első, tud e templomot, vagyis istentiszteleti helyet varázsolni az előadó a koncertteremből, a második, hogy meg tudja e mutatni a karmester, az előadó gárda, a ma hosszú köpenyeseinek, zeneértőinek, mi is van belebújtatva egy-egy műbe.

a0dfa6d8-84a9-422a-bc47-9e3ea29cee2c

Nikolaus Harnoncourt és társulata az "advent harmadik vasárnapja" utáni estén, a Müpában templomot nem varázsolt, az értékekből pedig alig valamit mutatott fel.

Körülbelül egy hónappal ezelőtt volt szerencsém hallani a bécsi Theater an der Wien-ben Haydn egyik legjobb operáját az Orlando Paladinot: a rendezésre nem érdemes egy szót sem vesztegetni, és a zenei megvalósítás is hagyott maga után kívánnivalókat. Az est karmestere, Harnoncourt az értő közönség számára a Die Presse különszámába írt egy kis esszét arról, hogy miért nem lehet korhű módon, az eredeti rendezéseket felelevenítve színpadra állítani egy operát. A legérdekesebb, hogy érvei hasonlóak azokhoz az érvekhez, amelyekkel őt, a régi zenés mozgalmat, a kezdet kezdetén támadták. Harnoncourt mester klasszicizálódott, kövület lett, gondoltam. És ezt igazolta a Haydn darab előadása is: úgy vezényelt, sőt viselkedett, mintha egy megfáradt tanárember. Harnoncourt elismertségét úttörő szerepének is köszönheti, annak, hogy az ő nevéhez köthető a zenei előadásmód hermenautikai fordulata. Fiatalabb éveiben felvett lemezeit áthatja a forradalmár hevülete, a lelkesedés az eszméért - nem egy felvételért elismerés illeti, nem vagyok rajongója, de – bécsi tapasztalataim ellenére - jó előadást vártam.

Harnoncourt sokat (kevesek ennyit) tud Bachról, nem egyszer leírta, nem is érti, miért kell a Kantátákon kívül bármit is játszani, hiszen e művek olyan gazdagok, annyi zenei ötletet rejtenek, hogy nem is lehetne megunni őket. A Kantátákat gondosan válogatta ki az estre, hiszen megannyi szembetűnő és apróbb összefüggés kapcsolja össze a darabokat, a 140-es és a 36-os is Jézus, mint vőlegény és a hívő lélek, mint menyasszony kapcsolatát beszéli el, mindkettőben madrigálokat idéző tételeket fűzött össze Bach teljes egyházi énekekkel; a 140-esben és a 26-osban a kürttel megtámogatott szopránária sorai beépülnek a kórusba. Mindkettőben a feltörő örömöt is hasonló zenei eszközökkel fejezi ki Bach.

A 36-os Kantáta nyitókórusában az oboának jut fontos szerep: a Concentus Musicus Wien zenészei egytől-egyig kiváló muzsikusok, különösen az első hegedűs és a fúvósok azok - ezt az oboista már ebben az első kórustételben igazolta. E tétel Luther ismert Nun komm der Heiden Heiland-jára épül: a Nun komm szextugrásából szinte semmit nem érzékeltem. Mindvégig figyeltem Harnoncourt mozdulatait, elég jó helyen ültem, még a partitúrájába is beleláttam (világoskék filccel emeli ki a zenekari szólamokat, és rengeteget firkál, tollal a lapokra) – mindig határozottan mutatta, mit kér, de mintha itt elfeledkezett volna arról, hogy kiemelje a szavakat.

Harnoncourt egyik „közszájon” forgó mondása szerint a barokk zene elbeszél, a romantika lefest: zenekarát úgy irányította, mintha prózai szöveget tanítana be, mintha nem is egy-egy ütemre, hanem egy-egy szóra hívta volna fel a figyelmet, mintha azt kérte volna, hogy a szavakat nyomják meg a megszólalók. Harnoncourt úgy vezényelt, mint egy zenetudós, aki nem is elsősorban a megszólás tökéletességével törődik, hanem azzal, hogy elveit a gyakorlatban is megvalósulni lássa. A Jézus bevonulását megidéző tenoráriából éppen ezért hiányzott az elszántság - igaz, pontos volt, és kifejező.

Harnoncourt szólista választását is ez a zenetudósi attitűd teszi érthetővé (mert különben nem lenne az): válogathat a legjobbakból, mégis, többnyire, középszerű, nem nagy hangú, de jól formálható énekeseket választ. Az est szólistái közül csak a szoprán, Julia Kleiter érdemelt figyelmet, a többiek - Elisabeth von Magnus, Kurt Streit, Anton Scharinger - egyszerűen csak belesimultak a fád zenekari kíséretbe, nem tűntek ki az enyhén unalmas, mérsékelt intenzitással megalkotott zenekari szőttesből.

A 36-os Kantáta hozott némi felüdülést, a nyitó kórustételben a fő hangsúly a Kantáta kulcsszavára, a nichtig-re került. Az Arnold Schoenberg Kórus (mely nem egy magyar taggal is büszkélkedhet) a szót odakiáltotta, mint egy átkot. Ez a Kantáta rímel a Prédikátor szavaira: minden hiábavalóság. A korál gyors akkordikus mozgása arra figyelmeztette a korabeli és mai zeneértőket, hogy a pillanatnyi örömökbe, a világi hívságokba, vagyis a hiábavalóságokba kapaszkodó élet milyen könnyen elillan: úgy fut el előlünk, mint egy gyors sodrású patakon az uszadékfa. A skálafigurák sejtelmes suhanását átélő zeneértő beleborzonghatott a gondolatba: bármikor megtörténhet velem a legrosszabb, fel kell készülnöm, minden percben, életem minden ütemében, a halálara.

A Kantáta borzalmas üzenetét nem csak a szöveg közvetíti: ez Bach egyik leghátborzongatóbb alkotása, a skálák morgása csak az öröm szónál csillapodik, változik secco deklamációvá, hogy aztán még erőteljesebben sulykolja belénk, a szépség elhull, mint a virág (amit titkos féreg foga rág), semmi sem örök, a pusztulás az osztályrészünk. A hegedű mellé obligáthangszernek előírt harántfuvolát Harnoncourt-nál (nem először tért el az előírástól) oboa váltotta fel, elképzelhető azért, mert ez a hangszer még erőteljesebben tudja megjeleníteni a halálba bucskázó ember keserveit.

A 140-es Kantátában a terchegedű helyett hegedű kísérte a recitativot. Pedig a violino piccolino ezüstös csengése-bongása tenné igazán mozgalmassá ezt az - Énekek énekét idéző - roppant izgalmas tételt; a vőlegény és a menyasszony, természetesen, akárcsak Origenésznél, itt is a Krisztust jelenti, illetve a megtért lelkét. Ez a dialógusokra épülő csodálatos Kantáta a Schübler korálként is ismert dallam miatt olyan népszerű: Harnoncourt erre a dallamra hegyezte ki az előadást, közel ültette egymáshoz a hegedűsöket és a brácsásokat; az unisonoban egyesülő vonósok e slágerrel mintegy megjutalmazták az egyébként a kelleténél hálásabb – olykor rossz helyen tapsoló – közönséget.

Kétségtelen, hogy ennek a Kantátának az előadását nem jellemezte a fáradtság; ez a Kantáta, és különösen a duett, megmutatta, hogy Harnoncourt ha templomot nem is tudna varázsolni a Müpa Bartók Béla Hangversenyterméből (a hely sem hagyná magát), fel tudná mutatni - ha jobb napot fog ki - mint egy tabernákulumot, hová rejtette bele a műbe Bach ideáját a tökéletesről.

A nagy köpenyben, hosszú utat megtett kalpagos vándorok, vagyis a zeneértők számára mindig van mondanivalója Harnoncourt-nak: nekik szól előadásai jelentős része. És bár e fáradt vándorok ez után az este után sem mentek haza üres kézzel, mégis kicsit becsapva érezhették magukat: amit útravalóul kaptak, lehet nem tart majd ki a következő Kantáta előadásig sem.

(2007. december 17. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Concentus Musicus Wien koncertje; Bach: Schwingt freudig euch empor, BWV 36; Ach, wie flüchtig, ach, wie nichtig, BWV 26; Wachet auf, ruft uns die Stimme, BWV 140; km.: Julia Kleiter, Elisabeth von Magnus, Kurt Streit, Anton Scharinger (ének), Arnold Schoenberg Kórus; vez.: Nikolaus Harnoncourt)