Vendel

Londoni mozaikok - december

2007.12.28. 00:00

Programkereső

Már-már hagyománnyá vált, hogy a Fidelio oldalain nemcsak a határokon belül zajló koncertekről olvashatnak kritikát, hanem külföldi eseményekről is. Az alábbiakban 2007. decemberében rendezett londoni hangversenyekről olvashatnak beszámolót.

December 2.
A Philharmonia Orchestra koncertje; km.: Radu Lupu; vez.: Ricardo Muti – Royal Festival Hall

Az akkor 31 éves Ricardo Muti 1972. december 2-án debütált a Filharmónia zenekarral. A műsoron Beethoven A ház avatása nyitánya, Brahms második zongoraversenye és - Ravel zenekari átdolgozásában - Muszorgszkij Egy kiállítás képei című műve szerepelt. A pletyka szerint Mutinak már aznap - a próba és koncert között - felajánlották a főkarmesteri állást. Azóta különböző címerekkel - mint például főkarmester, tiszteletbeli tag, megkülönböztetett karmester - folytatódott a zenekar kapcsolata Mutival, melynek 35. évfordulóját most majdnem azonos műsorral ünnepelte a karmester és a zenekar.

A nyitányt Muti különösen eleven előadásban vezényelte, de sajnos Beethoven erőteljes ritmusa a rohanás áldozatává vált. Schumann op. 54-es a-moll zongoraversenyében Radu Lupu nem csak saját szólamát interpretálta, hanem - muzikalitásával, egyéniségével, minimális mozdulatokkal és jól irányított pillantásokkal - az egész zenekart, és tulajdonképpen a karmestert is irányította.

Lupu poétikus és ugyanakkor a zeneszerző alázatos szolgája, a szerzői utasításokat mindig a tartalom szerint méri. Előírt hangsúlyok egy dallamos részben inkább irányt jelentenek, ugyanakkor a nyilvánvaló irányok dinamikával párosulnak. Lupu virtuóz futamai jól formált gyöngyfüzérhez hasonlítanak, a zongora gyönyörűen énekel a művész kezei alatt. Nem hiányzik a kellő súly sem és a zene humora is nyilvánvaló. Lupu nem püföli a zongorát, nem akar uralkodni rajta: szemünk láttára csodálatos művészetet alkot a nyers anyagból.

A Filharmónia Zenekar nagyszerűen alkalmazkodott Lupuhoz, kamarazenei érzékenységgel követte a művészt. Lupu nem vezényel, nem tart előadásokat zenéről vagy a világ helyzetéről és nem törekedik sztárrá válni. Viszont megdöbbentő szerénységgel szolgálja a zenét, a zongorát és a közönséget. Remélhetőleg még hosszú éveken keresztül....

Sokunk szerint Muszorgszkij Egy kiállítás képei zongora ciklusa legjobb az eredetiben, de Ravel zenekari átirata jó lehetőségeket nyújthat a zenekari virtuozitás megcsillogtatására. A Filharmónia Zenekar tagjai megállták helyüket de Muti nem igen adott alkalmat frázisok, periódusok, tételek közötti lélegzésre, és ha csak lehetett – de akkor is, amikor nem kellett volna - rohant.

Egyébként a Filharmónia Zenekar novemberben kinevezett egy új koncertmestert. A 24 éves fiatalember - Zsolt-Tihamér Visontay - a kelet-németországi Schönebeck-ben született, zenei tanulmányait Weimarban végezte. 2005-ben az European Union Youth Orchestra koncertmestere lett, a következő évtől szintén koncertmesterként Alternburg-Gerz filharmonikus zenekarához szerződött.

December 6. és 9.
Parsifal - Royal Opera House, Covent Garden

Wagner, Bernard Haitink és Sir John Tomlinson szentháromsága nagyon vonzott, így elmentem a Parsifal főpróbájára (december 3.) és az első két előadásra (az összesen ötből). Zeneileg nem csalódtam, viszont számomra a színpadi rendezés a főpróba után már mindenképpen másodrendűvé vált. Ugyanis a színpadon látottakról nem lehet sokat mondani - hacsak azt nem, hogy majdnem koncert előadásról van szó.

Klaus Michael Grüber 1990-ben Amsterdamban rendezte így az operát. Most a madridi Teatro Real-lal közös produkcióban és Ellen Hammer felújításában került a Covent Garden operaház színpadára Grüber statikus koncepciója. A szereplők hosszú ideig állnak (vagy ülnek, vagy fekszenek) mozdulatlanul. Ami mozgás van, az minimális. Az első és harmadik felvonásban a szintén minimális díszlet és világítás (vagyis az állandó fél sötétség) valószínűleg egyszerűségre törekedett: az emberi kapcsolatok a lényegesek, nem a látványosság. De azért nagyon szép az első felvonásban a nagy Grál kastély jelenet: egy hosszú asztal körül ülnek a Grál lovagok (vagyis a kórustagok de az egész jelenet alatt mozdulatlanul), középen Gurnemanz és Amfortas. A színpadi kép nagyon hasonlít Leonardo da Vinci Utolsó Vacsora című festményéhez. Viszont korábban Parsifal egy kis méretű lepedőt lő le hattyú gyanánt és ezzel nevetésre (vagy mérgelődésre) ösztökéli a közönséget.

A második felvonás – vagyis a Klingsor vár - díszlete színes és fényes, továbbá tele van tükrökkel, amelyek fokozzák a fényt. De a mozgás itt is minimális, a viráglányok nem hagyják el a földet vagyis a számukra kiszabott színpadi teret. Fekszenek, időnként felülnek és csak egyik karjukat mozgatják, mialatt Wagner csábító dallamát éneklik. Parsifal csak bámul, talán csak álmodik. Wagner zenéjétől eltekintve érzékiségről szó sincs ebben a jelenetben. A jelmezek a szó szoros értelmében egyszerűek vagyis például Gurnemanz és Kundry nem váltanak ruhát az egész opera alatt: ez a megoldás vitatható, mert a szövegkönyv szerint Kundry szerepe változik felvonásról felvonásra.

Zeneileg a produkció jelentőségteljes, számomra csodálatosan szép. A kritikusok között vannak, akik a zenekari bevezetőkben a tempót lassúnak találják. Én a nagy – habár nem világhírű – angol Wagner karmester, Reginald Goodall keze alatt ismertem meg Wagner operáit. Bernard Haitink tempói egy kicsit gyorsabbak, de koncepcióban Haitink nincs messze a valóban lassú Goodall-tól. Minden egyes hang és minden részlet nagyon fontos még akkor is, ha a közönség egy része esetleg elveszti a fonalat. De a jelenlegi Covent Garden Parsifal-közönsége nem csak Wagnert imádja, hanem a 78 éves Bernard Haitinkot is. Már az is csodálni való, hogy hogyan tud állni és vezényelni egy ilyen idős ember a hosszú Wagner felvonások alatt.

Nincs se rossz, se közepes énekes a szereplők között: mindegyik jó. De Sir John Tomlinson kimagaslik hosszú évtizedes tapasztalatával, Wagner-tudásával és szerepével, vagyis Gurnemanzzal való teljes azonosulásával. Akkor is játszik - vagyis akkor is Gurnemanz - amikor csak mozdulatlanul áll vagy ül, és másokra figyel. Kiejtése kristály tiszta, minden szavát lehet érteni a színház bármelyik részében. Sir John Reginald Goodall-lal tanulta Wagner-szerepeit sok évtizeddel ezelőtt. Zeneileg úgy formálja ezeket, mintha Schubert-dalokat énekelne: minden hang jelentőségteljes, egyik hang sem olyan mint a másik. Apropóként érdemes megjegyezni, hogy Sir John kiváló Kékszakállú – angolul is, magyarul is.

December 8.
The Turn of the Screw - English National Opera

Benjamin Britten kamaraoperája, A csavar fordul egyet, ezúttal Szentpéterváron keresztül érkezett az English National Opera (Angol Nemzeti Opera) színpadára. David McVicar 2006-ban a Mariinsky színházban rendezte a darabot és ugyanakkor elnyerte az orosz "Arany Maszk" díjat az opera rendezéséért.

Habár 2400 férőhelyével és London legnagyobb színpadával a London Coliseum – az Angol Nemzeti Opera otthona – elvben túl nagy egy ilyen kamara operához (amelyet Britten 6 énekes és 13 hangszeres művész számára komponál), gyakorlatban ez a probléma nem vetődött fel. A színpad "nyilvánvalóan" egy 19. századi jómódú vidéki angol ház volt tehát kerttel, sétánnyal és egy tóval.

Kicsit zavart, hogy a színképcseréket hat (megfelelő jelmezben öltözött) úgynevezett szolga végezte: ők hoztak-vittek asztalt, ágyat, zongorát és minden mást, ami díszletcseréhez kellett. Az előadás befejeztével ők is megjelentek/meghajoltak az énekesekkel a színpadon. Tehát 12 szereplőnk volt hat helyett és így nem volt annyira hihető, hogy a nevelőnő esetleg egyedül érezhette magát. Ha tényleg lett volna három erős, jóképű fiatalember (és három csinos, erős fiatal hölgy) a házban, talán a nevelőnő nem vonzódott volna annyira növendékéhez vagyis Miles-hoz.

McVicar rendezése finoman és árnyaltan érintette a sok problémát – homoszexualitás, promiszkuitás és pedofília – amit Britten, Henry James történetét követve, többszörös művészi szűrésen át mesterien ábrázolt. Tudjuk, hogy Britten szeretett fiatal fiúkat, de csak apai törődéssel foglalkozott velük.

Miles szerepe nehéz, de az Angol Nemzeti Opera mindkét szereposztásában tökéletes énekesre talált. Színpadilag is és zeneileg is mindkét Miles – George Longworth és Jacob Moriarty - valódinak tűnt. Annyira, hogy elfelejtettem a színházi környezetet és aggódtam Miles-ért. Valamennyi szereplő, továbbá Garry Walker vezetésével a zenekar is kiváló teljesítményt nyújtott. A londoni kritikusok méltán és egyöntetűen magasztalták a produkciót.

December 12.
Robert Holl és Schiff András Schubert-estje - Queen Elizabeth Hall

Nem volt könnyű felkészülni erre a Schubert-dal estre. A hirdetett tizenöt dalból csak tizenháromhoz sikerült kottát találnom, ezeket is összesen öt nagy londoni könyvtárból és nyolc külön kötetben sikerült beszereznem. Schiff Andrásnak is lehettek kotta gondjai, ugyanis több dalt fénymásolatból játszott.

Rosszul járt az, aki csak a műsorfüzetben követte az eredeti német szöveget vagy angol fordítását. Schubert sokszor (ezen a koncerten tizenhárom dalban) ismétel szót, sort vagy teljes vers szakaszt – azonos zenével vagy variációval vagy új anyaggal - de a műsorfüzetben egyetlen ismétlést sem nyomtattak. Tehát a szöveget tekintve a közönség nagy része nem volt szinkronban az előadással. Pedig Schubert, továbbá az est előadói a művészet legmagasabb fokán fejezték ki a szó és zene kapcsolatát.

Elvben a műsort a természet dalaiból válogatták, gyakorlatban hallottunk sok bensőséges és szomorú dalt. Robert Holl annyira azonosult a dalokkal, hogy a dalok szövege - szóban is és zenében is – személyes élménynek tűnt. Holl alkalmazza a kifejező technika széles skáláját, de mindig az adott szó és zenei hang szolgálatában. Minden egyes hangnak jelentősége van, még nagyon alacsony és nagyon hosszú hangnak is. Holl eszköztárában gyakori az agogika, de mindig fegyelmezett ritmikai szerkezeten belül. E koncertre baritonként hirdették, de ambitusa tetején nem olyan gazdag a hangszíne, mint a mély hangoknál. Opera repertoárjához tartozik Gurnemanz, és az utóbbi időkben Pimen is: tehát nem túlzás basszusnak tekinteni.

Holl és Schiff András kamarazenélése a művészi interpretáció legmagasabb fokán áll, azonos zenei nyelven beszélgetnek. De Schiff nagyszerű kamarapartnere több más nagy művésznek is: ilyen alkalmakkor a tiszta zenélés alázatos szolgálójává válik.

December 15.
Karácsonyi oratórium; km.: Choir of the 21st Century, English Chamber Orchestra; vez.: Howard Williams - Cadogan Hall

Bach remekművét a tiszteletbeli magyarnak tekinthető Howard Williams a századunk elején alakított Choir of the 21st Century (A Huszonegyedik Század Kórusa) nevű amatőr együttessel és a profi English Chamber Orchestra (Angol Kamarazenekar) zenekarral adta elő.

Érdekes módon, az előadásban felbukkanó problémák a hivatásos zenészeknek voltak köszönhetők. Az első trombitás hamisan játszott a záró kórus valóban nagyon nehéz trombita szólójában, az első csellista romantikus stílusban – széles vibrátóval, egész vonóval – szinesítette az előadást, mialatt kollégái több-kevesebb sikerrel barokk stílusban játszottak. Az egyetlen német énekes szólista, a basszus Stephan Loges, szövegileg is és zeneileg is sokszor meglepő módon hangsúlyozott: például a zücket szó megjelenik két nyolcadban egy 4/4 ütem legvégén (Recitative és Choral: ‘Wohlan!’) ahol az énekes mindkét szótagot egyformán hangsúlyozta.
De azért kaptunk szépet és nagyszerűt profitól is: az Evangélista szólamát éneklő Charles Daniels jó kiejtéssel és stílusos, sok színű énekléssel elevenítette fel a karácsonyi történetet.

A kórus teljesítményét nem csak hogy nem lehet amatőrnek tekinteni, de nehéz lenne jobb eredményt elérni bármilyen profi kórussal. Ez nyilvánvalóan zeneigazgatójuk, Howard Williams érdeme. Persze a csirke-tojás elméletet követve nehéz megállapítani, hogy különösen jó kórustagok csatlakoznak-e Williams miatt, avagy Williams sokrétű zenei tudása és sok évtizedes gyakorlati tapasztalata hat ilyen nagy mértékben a kórustagokra. Akár így akár úgy: ezen a koncerten világos szöveg kiejtéssel, árnyalt zenei hangsúlyokkal, sokrétű dinamikával és hangszínnel, fegyelmezetten és kristály tisztán énekeltek. Előadásukban Bach polifóniája transzparens és lenyűgőző volt.

Egyébként Angliában az amatőr szónak széles értelmezési skálája van. Habár mindig fizetség nélküli tevékenységről van szó, az amatőr lehet magasan képzett muzsikus is.

1caf7905-4d86-4bac-b749-0f60eb86dc62

December 17.
La Cenerentola - Royal Opera House, Covent Garden

Rossini operája, La Cenerentola (A Hamupipőke), most harmadszor került Moshe Leiser és Patrice Caurier rendezésében a Royal Opera House színpadára. A bemutató 2000-ben volt, azóta felújították 2001-ben és 2002-ben. A cselekmény itt az 1950-es években játszódik de ezt csak a jelmezekből és a hercegi kocsiból (no meg a műsorfüzetből) lehetett tudni, hiszen a cselekmény lényege - társadalmi különbségek, érdekházasság, csalás, tiszta szerelem és a jó győzelme - bármilyen időszakra érvényes.

Leiser és Caurier 1983 óta rendez együtt. Nem tudom, hogyan osztják fel a feladatokat a munka folyamán, de a színpadi mozdulatok nem mindig vették figyelembe a zenei frázisokat. Angelina (vagyis Hamupipőke) első megjelenésekor egy szelíd, 6/8-os Andantino áriát énekel, mialatt rendkivül gyors mozdulatokkal és meglehetősen agreszívan súrol. Viszont Clorinda az első felvonást bevezető staccato
hangokkal egyidejűleg balett lépésekkel, ugrásokkal érkezik a színpadra: ez a megoldás egyszerre látványos, mulatságos és muzikális. A kórustagok többet állnak, mint cselekszenek, de nem rontják az általában jól formált színpadi értelmezést. Az egyetlen probléma a föszereplő alakítása, de ez valószínüleg a rossz szereposztásból adódik.

A főszerepet a cseh mezzoszoprán Magdalena Kozená - Sir Simon Rattle felesége - alakította vagyis félrealakította. Se hangtechnikailag, se színészként nem illett egymáshoz énekesnő és szerepe. Nem tudni, miért vállalta Kozená ezt a feladatot Royal Opera debütálásához. Nem Hamupipőkét ábrázolt, hanem egy rossz testtartású híres énekesnőt, aki mindgyik áriáját a közönségnek - tehát nem a cselekmény szereplőinek - énekelte.

Nagyszerűek voltak a mostoha testvérek Elena Xanthoudakis és Leah-Marian Jones, továbbá Lorenzo Regazzo (Alidoro) és Stéphane Degout (Dandini). Az utóbbi Kozenához hasonlóan most debütált a királyi operaházban. Sajnos röviddel az első felvonás vége előtt majdnem elvesztette a hangját, köhögött és hamisan énekelt, de folytatta az előadást, a második felvonásban már megint tisztán és köhögés nélkül, de nem olyan jó hangerővel és hangszínnel mint ahogy a művészt a nyilvános főpróbán és az előadás kb. első 80 percében hallottuk.

A kiváló és tapasztalt Alessandro Corbelli nagyon jól tudja szerepét (Don Magnifico), az operát (az opera mindkét bariton szerepét sokszor énekelte), Rossinit és az opera buffa (és az opera seria) stílust. Azonkívül nagyszerű színész, függetlenül attól, hogy ki rendezi. A jelenlegi Royal Opera La Cenerentola sorozatnak inkább a Don Magnifico címet kellett volna adni.

A karmester Evelino Pidó levezényelte az operát, de hirtelenjében minimum 50 karmestert tudnék említeni, aki izgalmasabb interpretációt adott volna. A vihar jelenet pedig sokkal félelmetesebb volt a La Fille Mal Garde (A rosszul őrzött lány) című balett mindegyik előadásán, amelyet az évek folyamán a királyi operházban hallottam. (Habár a balett zeneszerzője Hérold, a Cenerentola vihar zene is megjelenik a Royal Ballet társulat Ashton-Lanchbery verziójában.)