Vendel

Carpe diem

2008.01.01. 00:00

Programkereső

Előre kell nézni – mondjuk a gyász napjaiban, nyilván így könnyebb, bámuljunk csak mereven előre, és ne gondoljunk arra, ami már soha nem lesz!
849859b2-806c-470d-a505-4b17f879d4d0

Így okos és talán így is helyes, de az utóbbi időben mintha túlzásba vinnénk ezt az előrenézést; úgy hagyjuk hátra a holtakat, mint valami menetelő hadsereg, nem érünk most rá az elesettekkel foglalkozni. Mintha valóban mennénk valahová, valamit el kellene érnünk, és nem az lenne az életünk értelme, hogy együtt lehetünk ezekkel a zenészekkel, és örülhetünk egymásnak.

Vállvonogatva nézzük halottainkat. Rosztropovics? Csak a világ legnagyobb csellistája. Pavarotti? Csak a legfantasztikusabb tenorhang (na, jó, az egyik legfantasztikusabb), és ahelyett, hogy arról beszélnénk, micsoda Donizettik, micsoda Verdik, milyen valószínűtlenül szép és teljes Bohémélet fűződik hozzá, milyen áradó életörömmel tudott énekelni akár olyan semmiséget is, mint a Funiculí, funiculá, azt emlegetjük, hogy az utolsó tizenöt évben már nem erőltette meg magát, és hogy mennyi minden lehetett volna. Hogyan lehet több az ember, mint saját maga? És a veszteséglistát folytathatjuk: Palánkay Klára, Beverly Sills, Menotti, Stockhausen, Szőllősy András, Michael Brecker és Joe Zawinul. Gondolunk rájuk? Eleget gondolunk rájuk? Hallgatjuk őket? Tudom, előre kell nézni, nyilván előre is kell hallgatni, nem kell folyton a múlttal foglalkozni, de ha majd lesz még valaki, aki úgy énekli a Nessun dormát, mint Pavarotti, akkor lelkesebben tekintgetek a jövőbe.

Addig pedig a jelenben nyugtalankodjunk. Kérdezzük meg magunktól újra és újra: eléggé örülünk azoknak, akik velünk vannak, és akiknek a jelenlétét és a zenélését olyan természetesnek vesszük, ahogy húsz éve Rosztropovicsot és Pavarottit is sérthetetlennek éreztük? Amikor azt hittük, megengedhetjük magunknak, hogy csak félszívvel legyünk ott a koncertjeiken, hiszen úgyis jönnek még. Amikor úrinak képzelt gesztussal legyintettünk: mi nem hajszoljuk az élményeket, az is elég, amennyi utolér bennünket. Úrnak hittük magunkat, pedig csak tékozoltunk, mint az őrült kártyavitéz, aki egy lapra teszi föl házát, mezejét. A közös időt szórtuk el fi gyelmetlenül. Mert persze, hogy előre kell nézni, de az előrenézésben az is benne van, hogy egy év múlva új neveket fogunk sorolni a halottak között.

Fáy Miklós
zenekritikus
(A Fidelio Súgó 2008. januári számának Prelűdje)