Ilona

Zeneszauruszok

2008.01.04. 00:00

Programkereső

Próbált már zsebre tenni egy hegedűt? Nos, mielőtt komoly kísérletezésbe fogna, nézze meg, hogyan csinálja egy profi! Az egyszeri paraszt bácsi, Pesten járván, elmegy az Állatkertbe. A különös állatok között sétálgatva egyszer csak meglátja a vízilovat. Nem szól semmit, csak a fejét csóválja. Továbbmenve a zsiráfhoz ér, jól megnézi, és megint csak a fejét csóválja. Végül megpillantja az elefántot. Nézi, nézi, aztán határozottan kijelenti: Ilyen állat pedig nincs!

Valami hasonló érzésünk támadhat a soha nem hallott hangszer-őslények láttán. E csodák némelyike csak bizarr ötlet, a hangszerész–feltaláló játékos kedvének terméke, másokat viszont valóban használtak is. Ilyen volt többek közt a pochette, a zsebhegedű. Néha bizony szükség lehet arra, hogy zsebre tegyük a hegedűt – legalábbis ha táncmesternek mennénk, aki egyszerre mutatja a bonyolult lépéseket és karmozdulatokat, ugyanakkor a zenét is ő szolgáltatja a gyakorláshoz. A késő reneszánsz, kora barokk időkben ugyanis még nem állt rendelkezésre gépzene, s állandó hangszeresek foglalkoztatása sem volt egyszerű. A táncmesternek (ez csak természetes) ugyanúgy kellett értenie a zenéhez, hangszerkezeléshez, mint magához a tánchoz. Így született a pochette, más néven táncmesterhegedű, a korábbi rebec utódja. Teste olyan keskeny, hogy a kabátzsebben könnyen elfér. Ritkán volt hegedűformájú, inkább hosszú csónakra emlékeztet, abban is, hogy egy darab fából vájták ki a hangszer testét, nyakát és a kulcsszekrényt, a hangolókulcsok helyét. Erre került a fedőlap, amelyen a hegedűről ismert hanglukak láthatók. Régebben három, később négy húrja volt, és természetesen vonóval játszottak rajta pezsdítő táncmuzsikát.

Mint ahogy a szöghegedűhöz is vonót használtak – de hol voltak a húrok? Egy bajor muzsikusnak szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy szögekből építsen vonós hangszert. Kerekded hangszertestre, "asztalkára" félkörívben szerelt fel függőlegesen álló, különböző hosszúságú fémpálcikákat, amelyeket többnyire kromatikusan, vagyis minden félhangot szerepeltetve hangolt be. E pálcikáknak a húrokkal ellentétben nincs szükségük kifeszítésre, hogy a vonó által rezgésbe jöhessenek, mert vastagságuk miatt az anyagban rejlő feszültség elég rugalmasságot ad, hogy a súrlódás hatására rezgésbe jöjjön. Csak épp játszani nem lehet könnyű rajta...

A baryton nevének semmi köze sincs a középmagas férfihanghoz, csupán egy félreértésből keletkezett (éppúgy, mint a francia canteloup-dinnyéből a kandallódinnye). A francia bourdon szó tartott hangot, illetve erre szolgáló mély húrokat vagy sípokat jelent, amelyek a zenében kíséretként szolgálhatnak (lásd tekerőlant, duda). A bourdon olasz megfelelője bardone, ebből lett bardon, paredon, majd bariton. Eredeti neve viola di bardone, vagyis burdon-hangokkal ellátott viola. A viola-családot "ejtett vállairól" különböztethetjük meg a hegedűféléktől. Legközelebbi rokona a viola da gamba, vagyis a család egy mélyebb hangolású tagja, melyen függőlegesen, láb között tartva játszanak. A baryton 6-7 húrját társaihoz hasonlóan vonóval szólaltatják meg, igazi érdekessége azonban a burdon-húrokban rejlik. Egyes violafélékben már használtak a testen belül futó rezonánshúrokat. A barytonnak is ilyen húrjai vannak, számuk 10-27 között lehet, csakhogy ezek a hangszer nyaka mögött szabadon futnak, így a játékos bal kezének hüvelykujjával megpengetheti bármelyiket, így e vonós–pengetős hangszeren akár saját magát kísérheti. Pompakedvelő Esterházy Miklós herceg kedvence volt, ennek köszönhetjük, hogy Haydn 126 triót, 25 duót és 3 versenyművet írt e ritka hangszerre.

aad9928d-59af-4340-a8d7-a91eda701eed

Sokan próbálkoztak már üvegedény peremét nedves ujjal finoman súrolva hangot kelteni. Ezen az elven működik az üvegharmonika, amelynek semmi köze sincs billentyűs névrokonához. A hangolt üvegharangokat egy fekvő rúdra mint tengelyre szerelik fel, s az egész harangsort egy Singer-varrógépre emlékeztető pedálszerkezettel forgatják a tengely körül, közben nedvesítve az üveget. A játékos ujjal érinti meg az éppen szükséges hangot, így játszhat dallamot, akkordot rajta. Lágy, éteri hangzása sokakat elbűvölt, bár furcsa rezgését egyesek a szervezetre ártalmasnak vélték. Mozart üvegharmonika-kvintettjét sokan emlegetik, de kevesen hallották. A nagy zeneszerzők közül Beethoven, Dussek és Tomášek is írt e hangszerre, amely a 21. század folyamán még kedvelt maradt.

A baryton vonós hangszer, amelyen gitárszerű pengetéssel is lehet játszani. Miért ne lehetne egy gitárt vonóval megszólaltatni? A gitár jellegzetessége, hogy a fogólapon, a húrok alatt keresztbefutó érintők, ún. bundok segítik, hogy sokszólamú akkordokat tisztán lehessen fogni rajta. Ez a megoldás vonóval is működik, így keletkezett az arpeggione, a gitárcselló. A gordonka módjára épített hangszernek hat húrja van, s ez szintén az akkordikus játékot segíti. Schubert híres, jól ismert Arpeggione szonátáját csellón, brácsán, fuvolán sokszor hallhattuk, de arpeggionén való megszólaltatása igazi kuriózum.

A hegedűt már zsebre tettük – de hogyan veszünk a szánkba egy bőgőt? Pedig ilyen is volt, a szájbőgő, avagy Maultrommel. De mindent azért mégse áruljunk el előre, maradjon valami meglepetés a hangversenyre is!

(2008. Február 18. 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Újra megszólal! – Klasszikus hangszercsodák)