Huba

Lepereg előttem

2008.01.22. 00:00

Programkereső

A vezető filmkritikai havi lapnál azt az ukázt kaptuk, mi kritikusok, a szerkesztőtől: magyar filmekről ne írjunk rosszat. Ha egy magyar film minősíthetetlen, ha nézése közben kifejezetten feszélyezve érezzük magunkat, ha azt gondoljuk, erre sem időt, sem pénzt nem kellett volna fecsérelni, akkor is próbáljuk meg a műalkotásnak legjobb szándékokkal sem nevezhető darab – például: Casting minden – értékeit kidomborítani, azt megfogni, hogy miért érdemes megnézni.

Ne tántorítsuk el egyetlen filmtől se a nézőket. Én ezzel többé-kevésbé egyetértettem. Inkább többé, mint kevésbé. A kérdés csak az, hogy mit is árul ez el a magyar filmekről? Hogy azt jelenti-e ez, hogy bizony a magyar film erősen rá van szorulva a kritika támogatására? Igen.

A legelismertebb alkotók többségét a kritika méltatja ugyan, de a nézők filmjeikre alig ülnek be. Mundurczó Kornélt – például – elismerik a világban, minden fesztiválon, ahol filmje megjelenik, bólogatnak a kritikusok, de a Johannára alig pár ezer ember vett jegyet.

Úgy vélem, hogy a magyar zenészek, és zenekarok koncertjeit is kell, hasonlóképpen támogatni a kritikának, annak ellenére, hogy – elég faramuci helyzet – egy-egy Kocsis koncertnek a Müpában több nézője van, mint egy hetekig futó magyar művészfilmnek. Annak ellenére, hogy a magyar filmnek, nyugodtan mondhatjuk, nincsenek olyan sztárjai, olyan elismert képviselői, mint a magyar zenének: nincsenek Perényi Miklósok, Schiff Andrások, Kocsis Zoltánok, nincs egy olyan csapata – a Simó osztály sem az – mint az NFZ, vagy a Fesztiválzenekar. És a vidék, vagyis a leszakadók, a kevésbé befutottak sem olyan jók, mint a magyar zenei élet kevésbé ismert képviselői, az egyáltalán nem lekicsinylően másodosztálynak nevezhető garnitúra.

A Magyar Szimfonikus Körkép, a magyar zenekarokat bemutató Müpa-rendezvény nem a sztárcsapatokat hozza be az intézménybe, hanem a kis zenekarokat, ezeket az imént másodosztálynak nevezett kompániákat. A Müpának, érzésem szerint, éppen az lenne az egyik elsődleges feladata, hogy ezeket a kevéssé ismert, kisebb közönséghez eljutó társulatokat is megmutassa. A szomszédos intézmény leváltott vezetője, Jordán Tamás, azzal is nyerte meg az igazgatói pályázatot, annak idején, hogy ígéretet tett arra, bemutatja a fővárosban is a vidék színházát, illetve, hogy leviszi a nagy nemzeti társulatot vidékre. Ígéreteit nem váltotta be, lelke rajta: a Müpa, szemben a Nemzeti Színházzal, hagyományt teremtett, ápolandó, fontos hagyományt a Szimfonikus Körképpel.

Tavaly voltak jobb, rosszabb koncertek (ez utóbbiak is bőségesen, de kötöm magam a fogadalmamhoz, a jót domborítom ki), nekem örömöt okozott, meglepetés volt a szombathelyiek játéka, Alpaslan Ertüngealp (ki tudja e nevet megjegyezni?) vezetésével azt a Stravinsky művet adták, amely az idei Körkép nyitó hangversenyének utolsó darabja is lett. Az idei Tűzmadár – szemben a tavalyival – nem kelt életre, nem izzott, nem emelkedett fel: hamvába holt. De mégse vonjunk le elhamarkodott következetéseket, ez még nem jelenti azt, hogy válságban van a magyar hangversenyélet. Az viszont már intő jel, hogy a tavalyiak közül hiányzik a szegedi zenekar (gyakorlatilag bevégezte pályafutását), és a fellépő Rádiózenekar is bajban van. Az est egyik kérdése éppen az volt, betöltheti-e azt az űrt Kovács László, a miskolciak vezető karmestere, amit az egyik legnagyobb magyar karmester (az újévi koncert után azt gondolom, az egyik legjelentősebb kortárs karmester), Fischer Ádám hagy maga után.

Az est Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitányával elkezdődött, és ha nagyon tartani akarnám magam ahhoz, amit bevezetésképpen leírtam, akkor erről a műről hallgatnék, mert: nem volt még egyben a zenekar, már az első belépésekkel késtek a vonósok, az ütemet nem sikerült tartani, nem lötyögött, hanem egyszerűen szétcsúszott, felismerhetetlenné vált Glinka nyitánya.

Szerencsére a folytatás, bár hagyott maga után kívánnivalókat, lehetséges, hogy a szólista, Mocsári Károly miatt is, már adott okot némi reményre. Mocsárit sajnos keveset lehet itthon látni, hallani. Megbízható, ügyes, kiváló manuális készséggel megáldott zongorista, aki nekem, azon a kevés koncerten, amikor volt szerencsém hallani, fejben nem volt ott. Vagyis nem szívvel-lélekkel, hanem sokkal inkább mindent beleadva, virtuóz módon játszott. Lenyűgözött technikai tudása, játékának könnyedsége, de nem indokolta, sohasem, nekem, a darabválasztásait játékával, sosem éreztem meg, mi az, amit csak ő, kizárólag ő tudna egy darabról elmondani nekem.

Hiányérzetem most is volt, és nem csak azért, mert játékára rátolta Kovács László a zenekart, mert alig tudta kiküzdeni a zongorát a Rachmanyinov megálmodta hanggörgeteg alól. De elég világosan megmutatta, hogy a nevezetes II. zongoraverseny nem csupán egy pszichológia kezelés eredményeképpen létrejött gyógy-munka – köztudott, hogy Rahmanyinov dr. Dahl hipnózisának segítségével fejlesztette ki gondolatokban dúskáló komponálási technikáját, és hogy e művét az analitikusának ajánlotta – nem csupán egy virtuóz darab, nem csupán a szélesen áradó melódiák jellemzik, hanem a drámaiság is. Mocsári keze alatt olyan volt a mű, mint egy film kísérőzenéje. Nem csak a bal kéz gördülékeny játékát tudnám kiemelni, hanem, végre, Mocsári játékának szellemességét, érettségét is. Ez, a filmszerűség, az illusztráció képzetét adó játékmód, jellemezte a Miskolci Szimfonikusok előadását mindvégig.

3e542c0d-8cbc-4cc0-8ef8-a5420126fff6

Orbán György szimfonikus vázlataival készséges és tehetséges filmzeneszerzőnek mutatkozott. Ami, nem feltétlenül dicséretet jelent. A vázlatok öt tételét hallva bárki megállapíthatta volna, még, ha nem is tudja a mű címét, hogy a zene a veronai szerelmesek halhatatlan történetét beszéli el: jól megkülönböztethető melyik dallamív köthető, melyik hangnem Rómeóhoz, melyik Júliához. Orbán György érthetően fejezi ki a szerelmesek sóhajait, egymásra találást, a szerelmi bánatot, nyugodtan ráfoghatjuk – és ezért nem haragudna meg – könnyen emészthető, befogadható zenét fabrikált. Nem egy fordulata – éppen e közérthetőségre törekvésnek köszönhetőn – közhelyes; unásig ismert zenei eszközökkel él. A zene – legalább annyira, mint a témaválasztás – egy kései romantikust idéz. Vagyis kiválóan megfért ez a darab a Rahmanyinov után, egy percig fel nem merülhetett, hogy nem képezi szerves részét az est ívének.

Kovács László elkötelezettje Orbán műveinek, amit, e darabot hallván, értek is meg nem is: Orbán könnyedsége szerethető. E könnyedség azzal is jár, hogy Orbán tulajdonképpen gátlástalanul használ nem csak késő romantikus struktúrákat, de dallamokat is. Ha karmester lennék, nem valószínű, hogy az ő darabjait tűzném a repertoáromra, de kétségtelen, hogy Ligeti György vagy Eötvös Péter művei legfeljebb csak az est végére fértek volna fel. Illetve jelen esetben oda sem.

Ugyanis – bármily meglepő – Stravinsky Tűzmadarának Bevezetését a vonósok olyan mély tónusokkal, annyira romantikusan játszották, hogy annak hangulata alig különbözött Orbán korábban hallott darabjának hangulatától. Ez persze azt is jelenti, hogy Kovács László átgondolta az est egészét – a romantika jegyében kívánta összekapcsolni a darabokat – de jelenti azt is, hogy a Tűzmadár leglényege – dühe, szépsége, a benne fortyogó indulat – elpárolgott. A hercegnők táncának vagy a Hajnalnak szép megszólalása nem kárpótolt a Tűzmadár megjelenésének elsikkadásért. Ez a zene is, Stravinsky zenéje, kísérőzenének hatott. Nem balettzenének, hanem filmzenének.

A jelentős filmzeneszerzők többsége a késő romantikus iskolában "nő fel", annak szabályait tanulja ki, de nem véletlen, hogy éppen Stravinsky ragadtatja magát ezekre a szavakra, Robert Crafttal beszélgetvén: a filmzene nem más, mint "a hallóideg csiklandozása".

A Tűzmadár előadása volt az, ami után azt gondoltam, az est egyik kérdésére, lehet e Kovács László alternatíva a Rádiózenekar élén, az a válaszom, nem, de a másik kérdésre, szükség van e jeles vidéki zenekar bemutatkozására, a Rahmanyinov-, és az Orbán-mű előadása után, lelkesen kiáltottam volna igent.

És ha már a filmmel kezdtem, a filmmel is zárom: tisztelettel kérem rendezőinket, hogy figyeljenek oda, ne csak Tallér Zsófiára, hanem más jeles szerzőinkre is; hogy kialakulhasson egy olyan gyümölcsöző együttműködés ismét, mint amilyen, Huszárik Zoltáné és Jeney Zoltáné volt, Bódy Gáboré és Vidovszky Lászlóé. És, természetesen: Szőllősy Andrásé és Gaál Istváné. Mert az ő munkásságuk, együttműködésük: Stravinsky bon-mot-jának ékes cáfolata.

(2008. január 16. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertje; Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány; Rahmanyinov: II., c-moll zongoraverseny, op. 18; Orbán: Veronai vázlatok; Stravinsky: A tűzmadár - szvit; km.: Mocsári Károly (zongora); vez.: Kovács László)