Kelemen, Klementina

Egy másik Pitt

2008.02.07. 00:00

Programkereső

II. György miniszterelnöke, id. William Pitt komoly csapást mért a franciákra a hétéves gyarmati háborúban. Pennsylvaniában város emlékeztet dicsőséges tetteire, róla nevezték el Pittsburgh városát, éppen 250 évvel ezelőtt, 1758-ban. Alig 150 évvel később pedig egy szimfonikus zenekar kezdett el működni e városban, napjaink egyik legjobb amerikai együttese, a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar.

A jeles évforduló alkalmából a zenekar európai turnéra indult (ennek köszönhettük a koncert elején az USA budapesti nagykövetasszonyának rövid beszédét). A muzsikálás színvonala alapján azt hittük, hogy a turné elején jár a zenekar, de aztán kiderült, hogy épp fordítva: a turné végén vannak. Az izületek tehát nem csikorogtak, hanem elgémberedtek, a játék kicsit kifáradt, megkopott. Budapest után már csak Zágráb (Pittsburgh testvérvárosa, tudták?) következett. Ám még ebben a gémberedett állapotban is világos volt, hogy az USA 22. legnagyobb városának zenekara nagyon jó.

Beethoven Egmont-nyitányában a vonósok pontossága, koncentrált játéka, az erőteljes és egészséges vonóstónus nagyszerű estet ígért. A kompozíció vége egy kicsit leesett (lehet, hogy ezúttal Beethoven sem volt résen…), de ennek még nem tulajdonítottunk különösebben nagy jelentőséget. Jött ugyanis a G-dúr zongoraverseny, Nyikolaj Luganszkij szólójával. A pianistát viszonylag jól ismerjük lemezfelvételei alapján. A „semmi különös” kategóriával írhatnánk le az átlagnál csinosabb, semmibe révedő tekintetű fiatalember muzsikálását. Ahogy elkezdte a darabot, abban nem is volt semmi meglepő. Egyrészt a szokásos (értsd: átlagos) zongorázást hallottuk, másrészt pont olyan volt Luganszkij, mint amilyennek elképzeltük: semmi különös.

Meglepetéssel a zenekar korábban szépen hangzó vonósai szolgáltak. Hallhatóan meglepődtek azon, hogy H-dúrban válaszolnak a zongoristának, mert olyan bizonytalanul, zavarosan indították el frázisukat, hogy hirtelen azt hihettük, a magyar szimfonikus körkép elnevezésű rendezvénysorozat aktuális koncertjének szólampróbájára csöppentünk. Nem állítom, hogy ez a bizonytalanság végig jellemző is maradt, de azt igen, hogy az együttes munkáját valamiféle határozatlanság jellemezte. Nem tudom, hogy ebben volt-e szerepe Marek Janowskinak. A dirigens nagyvonalúan, de nem látványosan vezényelt. Az interpretáció szellemisége sem volt igazán feltűnő, nem szolgált hirtelen izgalmakkal, de ezt kevéssé bántuk. Nem vezényelt különösebben plasztikusan sem, de ahogy én láttam, a muzsikusok nem is igen figyeltek rá, sem vezetni, sem félrevezetni nem hagyták magukat.

51bddaca-125a-424d-8ffa-cc600d30a961

Luganszkij kidolgozott kezű, magabiztos zongorista. De érdekes módon passzázsai, díszei korántsem tündököltek polírozott fényben. Ebből nem azt tudtuk meg, hogy technikája labilisabb, mint sejtettük, hanem azt, hogy fél-koncentrációval játszik. Előadása nem attól volt gyakran üres, hogy nincs személyes mondanivalója a műről. Ezt még el lehet felejtetni, ha a mű hangjaiért folytatott harc intenzitása, a koncentráció feszültsége kihallatszik az előadásból. Nem hallatszott ki, érezhetően nem számított, hogy néhány dolog nem sikerült tökéletesen. De sajnos emiatt soha nem is közelített a tökéleteshez. A lassú tétel merő formalitás volt, a finálé pedig azért adott okot sajnálkozásra, mert Luganszkij és a zenekar végre úgy zenélt, ahogy a kezdet kezdetétől kellett volna.

A szünet után valahogy minden jobb volt. Brahms III. szimfóniája szólalt meg. A hangzás nem esélytelenül tört a tökéletességre, a koncentráció is javult, de annyira nem, hogy ne kérdeztük volna meg újra és újra magunktól: vajon mit mond a pittsburghi kürtösnek, oboásnak, csellistának, brácsásnak ez a Brahms-mű. Hiába, ha az ember (képletesen) napokra össze van zárva egy tartózkodó, személytelenül muzsikáló, de valamiért sztárcsinálók fantáziáját birizgáló zongoristával, akkor előbb-utóbb hasonlítani kezd rá.

Végül egy szolgálati/akusztikai kérdés. Miért van az, hogy egy szimfonikus zenekar csukott zengőkamrákkal zenél, egy másik pedig nyitottakkal, miközben nagyon hasonló a műsoruk. A Pittsburghi Szimfonikusok nyitott kamrákat kaptak, s nagyon szép utózengéseket hallhattunk. Nem kérdés, csak tényközlés: a kis E környékén rezonál valami a teremben, olyan mintha egy meglazult „lambéria darab” lenne. Az első emeleti középerkélyen nagyon idegesítő. Amikor e sajátos akusztikai jelenséget megemlítettem a szünetben, egy földszintről jövő hallgató is megerősítette, sőt, azt állította, hogy már régebben is felfigyelt rá.
Molnár Szabolcs

(2008. február 4. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Pittsburghi Szimfonikus Zenekar koncertje; Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84; IV., G-dúr zongoraverseny, op. 58; Brahms: III., F-dúr szimfónia, op. 90; km.: Nyikolaj Luganszkij (zongora); vez.: Marek Janowski)