Cecília

A szférák zenéje

2008.02.11. 00:00

Programkereső

Minden jól ismert nehézség ellenére akkora baj azért mégsem lehet a hazai koncertélettel, ha az elmúlt négy évben háromszor lehetett élőben hallani Budapesten Mahler 8. szimfóniáját. Legutóbb február 8-án és 9-én a Művészetek Palotájában, Kocsis Zoltán vezényletével.

Amikor megnyitott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, azt gondoltam róla, hogy nagy, de múlt pénteken rá kellett jönnöm: elhamarkodottan ítéltem. Pedig, amikor a teremben először elhangzott Mahler 8. szimfóniája, 2005-ben a koreai Myung-Whun Chung irányításával, nem éreztem így. Fischer Ádám 2007-es előadásán nem voltam jelen, most viszont az első tétel vége felé egész egyszerűen szédülni kezdtem, és ez nem szóvirág, hanem fizikai állapotom konkrét leírása. A hatalmasra dúsított kétszer négyszólamú vegyeskar, és a megnagyobbított színpadot teljes egészében elfoglaló zenekar olyan hangerővel szólt, a hangtömeg olyan intenzitással söpört végig a közönségen, hogy amikor Kocsis Zoltán hátrafordult, és beintette a karzaton elfoglaló extra rézfúvóscsoportot, az élmény az elviselhetőség határára ért, talán azon is túlra.

Hivatalos forrásból megtudtam, hogy a karmesterrel és a nyolc szólistával együtt egészen pontosan 401 közreműködő vett részt a zenetörténet legnagyobb igényű szimfonikus művének mostani előadásán (a Nemzeti Filharmonikus Zenekar mellett a Nemzeti Énekkar, a Magyar Rádió Énekkara, a Budapesti Kórus és a Magyar Rádió Gyermekkórusa). Tudvalevő, hogy a müncheni ősbemutatót szervező Emil Gutman illette a Mahlernek kevéssé tetsző "ezrek szimfóniája" elnevezéssel a művet, amely annyiban találó, hogy az 1910-es ősbemutatón valóban több mint 1000 közreműködő vett részt. Mindez azt jelenti, hogy amíg a 3200 főt befogadó müncheni Musikfesthalléban az ősbemutató idején háromszor annyi néző volt, mint előadó, a múlt hét végén a Művészetek Palotájában ez az arány valamivel emberibb volt: "csak" a közönség minden negyedik tagjára jutott egy-egy előadó.

A terem mindenesetre kicsinek bizonyult, ahogy egykor feltehetően a Musikfesthalle is azzá vált az első előadás folyamán, s ez persze érthető a szerzői intenció fényében: hiszen Mahler célja nem volt más, mint az univerzum megszólaltatása. Ahogy ő fogalmaz sokat idézett, Willem Mengelbergnek írott levelében: "A legnagyobb szabású mű, amelyet valaha is alkottam. […] Képzelje el az egész világmindenséget, amint zeng és visszhangzik. Ezek már nem is emberi hangok, hanem a bolygók és a napok keringése." És nyilván az én gyarlóságomat jelzi, ha zavarba ejt, amint az univerzum megszólalása szétveti a hangversenyterem falait.

Kocsis Zoltán elképesztő munkát végzett: a túlburjánzó partitúra egyben tartása már önmagában emberfeletti feladat, ennél azonban talán még nehezebb megvalósítani a hatalmas és pillanatonként változó összetételben megszólaló apparátus megfelelő hangzási egyensúlyát. S ha nem volt is minden apró részletét tekintve tökéletes az interpretáció, az egész mégis maradéktalan élményt nyújtott (végső soron az univerzum is csak távolról és egészében tűnhet hibátlannak, a részleteket illetően jobb vele nem foglalkozni).

A kórus olykor mintha elcsúszott volna kissé a zenekartól, a második tételt kezdő sforzato üveghang meglehetősen nyersen szólalt meg, kamarazenei ihletésű szakaszoknál volt némi lötyögés a zenekarban, de a "Veni creator spiritus" kezdetű középkori himnuszt megzenésítő első tétel mintha egyetlen pillanatba sűrűsödött volna. Annyira elementáris, olyan sodró lendületű volt az előadás, hogy levegőt venni alig volt idő, s mire az ember összekaparta magát a rázúdult szédítő hangtömeg okozta romok alól, már kezdődött is a Faust második részének zárójelenetét feldolgozó második tétel. A Faust mennybemenetelét végigkísérő, egyetlen motívumból kibomló, majd’ egy órányi zenét rendkívül drámaian építette fel Kocsis, és tökéletesen találta meg az arányokat a masszív kórusblokkok és a kamarazenei ihletésű szakaszok között.

Az énekes szólisták közül a pénteki előadáson a nők tündököltek. Az előadást beugrásával megmentő Kovács István basszusát kevésnek éreztem Pater Profundus intenzív és nyaktörő szólamához, és Káldi Kiss András baritonja sem volt a Pater Ecstaticus szerepének megfelelően magával ragadó. Mathias Schulz tenorja – bár olykor kissé éles volt – gond nélkül szárnyalta túl a zenekart és a kórust, és előadásának komoly erénye volt, hogy a szöveget minden pillanatban érthetően énekelte. A három bűnbánó asszony, Németh Judit, Meláth Andrea és Szabóki Tünde szépen és erőteljesen énekelte szólamát, Mater Gloriosa néhány perces szerepét pedig Mitilineou Cleo adta elő az orgonakarzatról, lenyűgözően és – a jelenség lényegétől nem idegenül – kissé távolian.

b418eb25-4aa1-419f-bacb-6b19f4e10875

Számomra az est csodája Cserna Ildikóhoz kötődik. A német irodalom talán legsűrűbb nyolc sorát, a Faust utolsó versszakát megszólaltató Chorus mysticus már az első ütemektől kezdve megrendítő zene. Mahler a kórust fokozatosan egyre gazdagabb zenei szövetbe ágyazza, önálló anyagot kapnak a vonósok, belépnek a fafúvósok. És akkor a kórusból egyszerre kiválik az egyik szoprán szólista, s szép lassan – nem mellesleg a tétel alapmotívumával – fellépdel a pianissimo megszólaltatandó magas C-ig. És amikor a C-ről elkezd félhangonként lefelé ereszkedni, belép a másik szoprán szólista, hogy ugyanazt a motívumot egy fokkal lejjebbről ismételje meg. Szabóki Tündének jutott a magas C, s bár tisztán kiénekelte, némi erőlködést és feszültséget érezhetett a hangjában az ember, hangereje pedig sajnálatos módon igen messze volt a pianissimótól. Cserna Ildikó azonban olyan puhasággal, olyan lágy hangszínnel, olyan varázslatos pianissimóval énekelte ki a kétvonalas Bé-t, úgy olvadt rá a hangja a kórus zenei anyagára, hogy abban a pillanatban egyszerre úgy éreztem, nem csupán metafora, hogy a műben maga az univerzum válik hallhatóvá. Ha létezik a szférák zenéje, minden bizonnyal Cserna Ildikó hangján szólal meg.

(2008. február 8. péntek, 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; Mahler: VIII., Esz-dúr szimfónia ("Ezrek szimfóniája"); km.: Cserna Ildikó, Szabóki Tünde, Mitilineou Cleo, Németh Judit, Meláth Andrea, Mathias Schultz, Káldi Kiss András, Kovács István (ének), Nemzeti Énekkar, (karig.: Antal Mátyás), Budapesti Kórus (karig.: Kaposi Gergely), MR Énekkar (karig.: Strausz Kálmán), MR Gyermekkórus (karig.: Thész Gabriella); vez.: Kocsis Zoltán)