Salamon

Egy rókáról hány bőrt?

2008.03.03. 00:00

Programkereső

Másodosztályú darabok? Gyöngének bizonyult, ezért fel kellett javítani? Vagy túl nehéz és bonyolult volt, ezért "le kellett butítani"? Jogosan lesajnált-e ez a kategória? Egyáltalán, mit jelent ez a szó: átirat?
97e36565-3f8b-41ad-86f4-21c23f1366d7

A kora reneszánsz időkben még nem volt szerzői jogvédő hivatal. Így aztán a vokális misék nagy része úgy készült, hogy a szerző keresett egy gregorián dallamot vagy akár egy közismert világi éneket, hosszú, egyenletes hangokká alakította az eredeti ritmust, és ez lett a tenor szólam. Majd írt hozzá egy fölső és egy alsó szólamot, és kész volt a mise. Ez vajon átirat?

No de pár évtizeddel később már nem elégedtek meg a háromszólamú misékkel, négyszólamú lett a divat. Jött egy szerző, rátalált a régi műre, leporolta – és írt hozzá egy negyedik szólamot. Ezzel kész volt az új, korszerű mise. Sőt, nem telt bele, csak fél évszázad, s egy újabb szerző fogta a művet, és írt hozzá egy ötödik szólamot, a legújabb ízlés szerint. Nyugodtan feltehetjük a kérdést: ez a gyönyörű ötszólamú mise, amelyet mondjuk a zseniális Ockeghem neve alatt ismerünk, valójában kinek a műve?

Ugorjunk az időben: Henry Purcell kimagasló színpadi műveket írt, a kor szokásának megfelelően táncbetétekkel. Emellett nagyszerű csembalószvitjei vannak, amely műfaj tánctételek sorozata. Ha jól megnézzük, e szvittételek a színpadi művek táncainak billentyűs átiratai. Vagy talán a szviteket írta korábban, majd meghangszerelve beillesztette operáiba a táncokat, s az ezekkel szerzett népszerűséget kihasználva adatta ki eredeti formájukban? A dilemmát akár "trilemmává" fokozhatjuk, hiszen ki tudja, mi volt Purcell komponálási módszere. Talán – mint sokan – csembaló mellett ülve, improvizálva kereste a jó ötleteket, vázlatként leírta, majd az egész művel együtt hangszerelte "készre"… Az opera elkészültével pedig elővette korábbi vázlatait és szépen, gazdagon kidolgozta igazi csembalónyelvezetben is. (Ezt a változatot valószínűsíti, hogy halála után fia is kiadott egy sorozat szvitet, amely szintén Purcell operáinak táncbetétjeiből származott – de ez a posztumusz sorozat távolról sem olyan kimunkált, mint a korábbi.) Egy rókáról két bőrt – de mindkét "bőr" nagyszerű, és nekünk, műkedvelőknek ennyi elég is.

Sorolhatnám a példákat, hogy ki kitől írt át műveket: Bach Vivalditól, Mozart Johann Christian Bachtól, Beethoven Beethoventől. Ám a zenetörténet legtermékenyebb átiratkészítője Liszt Ferenc volt, és ez nagyon is összefügg azzal, hogy ő volt minden idők legnagyobb zongoraművésze is. Zeneszerzőként is termékeny: összes műveinek tíz sorozatból álló (de a 2. sorozat után sajnos tetszhalott állapotba merevedett) kiadásában az első sorozat az eredeti zongoraműveké 18 kötetben, míg a második sorozatban az átiratok szerepelnek – 24 kötetben! S ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy saját fantáziája szegényes lett volna. A magyarázat egyrészt a korszakban, másrészt Liszt személyiségében található meg.

A 19. század első fele az utazó virtuózok kora volt. A közönség azt figyelte, hogy az előadó milyen bravúros virtuóz, milyen kiváló zeneszerző és milyen zseniális improvizatőr. Manapság ugye a zeneszerző zenét szerez, az előadó előad, míg az improvizáció a jazz keretei között él tovább. Akkoriban viszont még elvárt és természetes volt az összetett tehetség. Így hát az előadó előbb közismert dallamokra, leginkább operarészletekre készített bravúrvariációkkal csillogtatta hangszertudását, és saját műveivel elméjének ötletességét. Majd saját témákra improvizált, esetleg (ha képességei ezt megengedték) a közönségtől kért dallamokat dolgozta fel kapásból. Hogy ez inkább cirkusz? Nos, a közönség nem Bachra vagy Mozartra volt kíváncsi (jószerivel azt sem tudták, kik voltak ők), hanem az előadóra, aki – ellentétben a múltbeli nagyságokkal – itt van, jelen van, kézzelfogható. Így született az operaátiratok, parafrázisok hosszú sora, mely a legnagyobb előadók művészetének lenyomata. Fércművek, középszerű és egészen jó darabok között – éppen Lisztnek köszönhetően – kiemelkedőek is akadnak.

Liszt saját műveivel sem bánt másként. Ha hetek vagy évek múltán ismét játszotta egy darabját, alkotó fantáziája új változatot teremtett belőle. Ha egy hódolójának vetette papírra, persze emlékezetből, ismét új verzió született. Némely művéből négy-öt különböző változat is ránk maradt (hihetjük, hogy volt több is), őrületbe kergetve a zenetudósokat, hogy egy ún. "kritikai kiadás" számára melyiket tekintsék hitelesnek, véglegesnek, autentikusnak. Pedig a válasz egyszerű: mind végleges – és egyik sem az.

Kevés dolog olyan egyértelmű a zenetörténetben, mint Liszt magában álló nagysága. "Thalberg az első – Liszt az egyetlen" – mondták, akik hallhatták őt. Ám felülmúlhatatlan tehetségét, kisugárzását, művészi nimbuszát nem saját fényének, hírnevének növelésére használta (nemigen volt már azon mit fényesíteni). Ehelyett önzetlen odaadással állította olyan művésztársak szolgálatába, akiknek segíthetett vele. Berlioz forradalmian új zenéjét sokan elutasították. De ha Liszt játssza a Fantasztikus szimfóniát? Az más, neki elhisszük, ő életre kelti zongoráján a legnagyobb szimfonikus zenekart is. Másként hogyan is hallhatták volna ezt a művet? A CD-t még nem találták föl, így Liszt volt az utazó hanglemez. Játszotta nemcsak Chopin és Schumann műveit, de Beethoven szonátáit és szimfóniáit, Schubert dalait, Bach orgonaprelúdium és fúgáit. Nem önmagát csillogtatta, hanem barátai és tisztelt elődei műveit akarta hitelesen bemutatni, minden egyes hangot, ami emberileg lehetséges. Új műfaj született: a zongorapartitúra, nemcsak élőben, de mindjárt nyomtatásban is. Ezeket a hű átiratokat ugyanis leírta és kiadatta (Beethoven szimfóniáit mindjárt háromféle: két- és négykezes, valamint egy harmadik változatban, amelyet csak ő maga volt képes lejátszani), és a műkedvelők hazavihették, hogy saját zongorájukon, képességeik szerint felidézhessék. (Később saját szimfonikus költeményeit is hasonlóan átírta.) Felmérhetetlen szolgálatot tett ezzel mind a szerzőknek és a műveknek, mind pedig a közönségnek.

Végére hagytam az átiratok azon típusát, amelyek tulajdonképpen már nem is átiratok. A Petrarca-szonettek zongoraműként és dalként is léteznek; melyik az eredeti, melyik az átirat? Még nehezebb a helyzet az orgona-zongora műpárokkal. Liszt orgonistának sem volt utolsó, s ha nem is írt sokat, mégis néhány, az orgonisták alaprepertoárjába tartozó remekművet hagyott ránk. Ezek közül a B-A-C-H prelúdium (zongorára: fantázia) és fúga, valamint a Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen variációk zongoraműként is a legnagyszerűbbek közé tartoznak. Átiratok? Zenei tartalmuk, szerkezetük azonos, mégis alapvetően különböző művekről van szó. Amikor Bach fúgáit írta át, az orgona grandiozitását és színeit adta vissza a zongorán. De e két saját műve esetében szó sincs erről: mindkét "változat" olyan szuverén műalkotás, amely elválaszthatatlanul kötődik saját szülőhangszeréhez. E műpárok mint testvérek állnak egymás mellett, rokon, de önálló személyiségként.
Az átiratok mesterének művét átírni – erre vállalkozott Király Csaba, aki a Les Préludes című szimfonikus költeményt orgonán szólaltatja meg. Ez nagy merészség, de nem áll távol Liszt saját gondolkodásától. Liszt a zongorát használta zenekarként, de a hangszerek fejedelmének tartott orgona ugyanúgy alkalmas a zenekari színek teljes tárháza s a zenekar erejének bemutatására, sőt új színekkel is gazdagíthatja azt. A lehetőség tehát adott, s ha jól használják, valóban Liszthez méltó alkotás születhet belőle.

(2008. március 3. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); Király Csaba orgona-zongora estje; Bach: g-moll fantázia és fúga, BWV 542; g-moll fantázia és fúga, BWV 542 (Liszt Ferenc átirata zongorára); Liszt: B-A-C-H fantázia és fúga; B-A-C-H prelúdium és fúga; Les Préludes (Király Csaba átirata orgonára); Haláltánc (Fassang László átirata zongorára és orgonára); km.: Fassang László (orgona))