Jácint

Alte Musik – junge Musiker

2008.03.17. 00:00

Programkereső

Régi zene ifjú muzsikusoktól – ha pontosan nem is fordítható le a szójáték, mindenképpen találó. Az Amszterdami Barokk Zenekart bár majd’ 40 éve alapította Ton Koopman, mai tagjainak jó része akkor még a világon sem volt.

Bőven vannak köztük harmincasok, sőt huszonévesek is – ha azt mondom, hogy az egész együttesben nincs annyi ősz hajszál, mint Koopman fején, csak azért nem igaz, mert az ő hófehér haja mindinkább átadja helyét – hogy is mondjam – a leplezetlen valóságnak. Energiája és kifejezőereje azonban nagyon is méltó ifjú együtteséhez. Éppúgy, mint 25 évvel ezelőtt, amikor először hallottam, Bachot játszott, kétszeresen is szent helyen: a lipcsei Tamás templomban, ahol Bach keze nyomát őrzi az orgona.

Mára Bach jelenti a barokk zene csúcsát. Mégis, amikor alkalmazták őt Lipcsében, ezt jegyezte föl a városi tanács: Mivel a nagy Telemannt nem szerezhettük meg, be kell érnünk egy Bachhal. Ki volt hát Telemann, akit mára félig elfelejtettünk?

Míg Bach zenéje mintegy lezárta és összegezte a barokk kor 150 évét, addig Telemann jóval egyszerűbb, könnyebben "fogyasztható" zenét írt. A bonyolult sokszólamúságot egyre inkább felváltotta az uralkodó dallam, harmóniavilágában egyszerűségre törekedett, sokszor használt tömbszerű, oda-vissza cserélgethető akkordokat. Fontos lépéseket tett az időben előremutató, a klasszika felé haladó úton. Fantáziadús, játékos ötleteket, látványos virtuozitást engedett meg magának: olyan könnyedséget, sőt humort, amely remekül illik kedvenc műfajához, az operához, annak is könnyedebb, népszerűbb típusához.

Érthető, hogy a drámaiság, súlyos feszültség kevésbé jellemző zenéjére. Talán ennek esett áldozatul a koncert első félidejében játszott Viharóda (Die Donnerode), melyet a lisszaboni földrengés emlékére komponált Telemann. Ouverture-szerű, hangulatos kórustételt követően az öt szólista (szoprán, alt, tenor és két basszus) mindegyike kapott egy-egy áriát szép sorban, majd a két basszus duettjét követően a kórus-ouverture újabb megszólalása jelezte a formahatárt. Ezután két tercett és négy ária következett – "centire" ugyanannyi, mint a mű első felében –, majd egy korálra emlékeztető kórustétel zárta a tételek sorát, végül a kórus-ouverture ismételt visszatérése foglalta keretbe a művet.

Említésre méltó az első szopránária könnyed bája, szépen formált fagottszólama, az első tenorária sodró lendületű, lenyűgöző virtuozitása (ha létezik koloratúr-tenor, ilyen kell legyen), a második tenorária trombitájának hajlékony díszei. A mű és az előadás csúcspontja az első, szoprán-alt-tenor tercett volt: a káprázatosan megírt tételt a remeklő szólisták mellett a trombita, timpani, kórus és az egész zenekar magasan szervezett együttműködése tette emlékezetessé. Ezzel együtt is a teljes műről csak annyit mondhatok: egész jó kis darab, amelyhez hasonló csak néhány ezer született a XVIII. században.

Nem úgy a hangverseny második felében elhangzó oratórium: Jézus feltámadása és mennybemenetele (Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus), Telemann bőséges – és valószínűleg senki által sem teljesen átlátható – életművében mindenképpen a kiemelkedő művek közé tartozik. A téma az öröm és ujjongás kifejezése, és ehhez Telemann eszközei pompásan illenek. A h-mollban (a "halál" hangnemében) készült komolyhangú nyitótétel is remekül sikerült, jó alapot ad a mű egyre fokozódó örömérzetéhez. A zenekar ruganyos ritmusvilága, a hangulatos pizzicatók, a kórus táncos tételei is ezt szolgálják. Bachhoz képest szokatlan a többszereplős, megszemélyesített recitativók használata, az alt narrátori szerepe, s az egyes szereplők egymásra való érzelemdús reflexiói.

70bcb1a5-cddd-48fd-8b90-3ca4e68dada7

A jobbnál-jobb pillanatok közül nehéz kiemelni a legélvezetesebbeket, mégis meg kell említenem a két tenoráriát. Az elsőt a halál feletti győzelem érzete által inspirált, friss, pezsgő előadásban hallottuk, míg a másodikat – melyet két, Gigue ritmusú, nagyon rövid és hatásos kórustétel, turba fogott közre – sodró élményként, érezhető élvezettel tolmácsolta Tilman Lichdi, aki a hangverseny egyik oszlopa volt. A második szoprán, Francine van der Heijden (ő énekelte a recitativókban Máriát) érzelemmel telt, emberien kifejező hangját szívesen hallgattam volna többet az előadáson. Az első szoprán, Bettina Pahn bár beugróként szerepelt (Deborah York helyett), mégis a koncert másik fő erőssége lett. Könnyű, angyali tisztaságú hangja, megbízható tudása nemcsak a hallgatónak nyújtott élvezetet, de előadótársai számára is kiváló partnernek bizonyult. A két szoprán két duettje, kettejük nagyon is eltérő hangja, kifejezésmódja ellenére, vagy éppen az éles kontraszt eredményeképp nagyhatású, izgalmas élménnyé vált, amelyet a tökéletes kidolgozottság és összhang, vibráló, életteli érzelmi kifejezés emelt tovább s tett maradandóvá.

Végül dicsérhetném magát Ton Koopmant, de szükségtelen: megtette ezt az előadás kimunkáltsága, stílushűsége, együttesének nagyszerű játéka. Jól mutatta mindez, hogy Hollandia még mindig a régizene-játszás egyik legfontosabb központja.

A hangversenyre az egy hónapos LOW Holland-Flamand Kulturális Fesztivál záróeseményeként került sor. Bevezetőjükben a holland szervezők köszönetet mondtak annak a mintegy 80 magyar partnernek, akik segítsége a fesztivált lehetővé tette. Azzal búcsúztak (a közönség örömére és derültségére magyarul): Jövőre veletek ugyanitt! Ha így lesz, mi aligha bánjuk…

(2008. március 12. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus hangversenye; Telemann: Die Donnerode; Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus; km.: Bettina Pahn, Francine van der Heijden, Bogna Bartosz, Tilman Lichdi, Klaus Mertens, Ekkehard Abele (ének); vez.: Ton Koopman; Low Holland-Flamand Kultfeszt)