Salamon

"Mindenek mellett egy a lehetetlen - az értelmesség!"

2008.03.18. 00:00

Programkereső

Az egyre szaporodó zenei fesztiválok sajátos kulturális szertartásrendjében kitüntetett helyet foglal el a hagyományosan március közepén induló Budapesti Tavaszi Fesztivál.

Az idei eseménysorozat arisztokratikusan elegáns, sodró lendületű, okosan megtervezett nyitányt ígért, a hősies emberi teremtőerő programatikus felmagasztalását, amelyet Richard Strauss Also sprach Zarathustra című, szinte a megkomponálása pillanatában hírhedté váló szimfonikus költeménye és Beethoven III. szimfóniája jelenített meg.

A program utalásainak zárt rendszere különös időmontázst hozott létre, mivel a Strauss által is szívesen vezényelt kompozíciókat most a Bayerisches Staatsorchester szólaltatta meg a kortárs operabemutatóiról nevezetes Kent Nagano vezényletével. A műsor ilyen módon jószerével szimbolikus jelentőségűvé növekedett, még mielőtt akár egyetlen zenész is megjelent volna a Nemzeti Hangversenyterem színpadán. Végtére is a müncheni együttes egykor Wagner, Bülow, Strauss és Bruno Walter zenekara volt, Adrian Leverkühn világának tanúja, amelynél keresve sem lehetett volna alkalmasabbat találni a 19. századi német tradíció szimfonikus pompájának megidézésére.

A nosztalgia örvénylően áradó erejének azonban az első pillanatban gátat vetett a karmester személye. Nagano láthatóan semmiféle hőskor kísérteteit nem szándékozott életre kelteni. Zarathustrája nem ünnepelte az idejétmúlt hiedelmeken győzedelmes öntudattal átlépő új embert, éppen ellenekezőleg, úgy tűnt, mintha az interpretáció lényegét az idegenség, a sehová nem tartozás hűvös tudata adta volna, az emberi értelem célszerűségének behódoló világrend lehetetlenségének nietzschei élménye, amelyben az érvelés logikai súlya - lényegében a művét sajátos illusztrációnak tekintő Strauss szándékainak megfelelően - a megmutatkozás formai kereteinek rendelődött alá.

dc6e19d1-858d-4d30-b38b-ba54c37970d1

A szimfonikus költemény lenyűgöző napkeltéjének akkordtömbjei szárazon és visszhangtalanul tűntek el, az érzékien magával ragadó érzelmi pillanatokban csábítóan kiteljesedő zenekari tuttik önámító, pillanatnyi szépsége pedig marionett-karikatúrának látszott, Speibl és Hurvínek-képek sorozatának. Még a kamarazenei részletek magányossága is hidegen villant, azt a benyomást keltve, hogy Nagano a zenei gondolatrendszer folyamatosságának megteremtése helyett a megtorpanásokra, a széthullásra koncentrál, minden érték és hit cáfolatára, csalódás és kiábrándulás nélkül, a masszívan tökéletes hangszerelés színei helyett kizárólag a szerkezeti elemek éles fényeinek villanására figyelve, amelyek a véletlen hatalmából fakadó esetlegesség jelentésnélküliségének egykedvű zakatolását tagolták, míg Az éjszakai vándor dalának átlátható tisztaságában lassan le nem állt a monumentális gépezet.

Mindemellett azonban a véletlen ódájának, a társadalmi formák, morális szabályok és hitek jelentéktelenségének, az érett emberi intellektus számára való szükségtelenségének szabadsága kellemetlen összefüggésben is jelentkezett a zenekar játékában, amely pontatlan belépéseivel, zilált és sokszor tompa hangzású szólamaival váratlanul és kéretlenül tökéletesen ábrázolta az esetlegesség művészi szempontból feltétlenül nemkívánatos oldalát. Ráadásul az időről időre hirtelen szertefoszló precizitás nemzetközi hírnévnek örvendő zenekaroktól meglehetősen szokatlan vibrálása a koncert második felében elhangzó Eroica megszólaltatásának is kiszámíthatatlanul állandó eleme maradt. Különösen az első hegedű szólam járt élen a többféle tempó és karakter egyidejű kivitelezésében, néhány másodpercre olyan sajátosan komoly határozottsággal veszítve el a kapcsolatot a zenekar többi részével, ami már nem is annyira elégedetlenséget, mint inkább derűsen furcsálló meglepetést váltott ki a közönségből, valahányszor újra megingott az egységes, tömör, kissé mégis súlytalan zenekari hangzás biztonsága.

Noha az időérzék feszességének váratlan meglazulásai kisebb lyukakat ütöttek a zenei szövet mintázatán, az értelmezés összefüggésrendszerét azért érintetlenül hagyták. Ez az értelmezés azonban, bár nem mutatkozott forradalminak, hagyományosnak sem volt éppen mondható. Nagano távolságtartó ritmikussággal simította el a tételek szélsőséges hangulati csapongását, bánattá egyengetve a második tétel gyászának krátereit, és fegyelmezett fürgeséggé szelídítve a két utolsó tétel veszedelmesen féktelen eufóriáját. A hősiesség apoteózisából voltaképpen semmi nem maradt ugyan, az emberi szenvedélyek gyanúsan szubjektív sötétségének katartikus súlya helyett megjelenő, hősök nélküli, személytelen, mégsem üres világ átlátható motívumai azonban felszabadító erővel hatottak.

(2008. március 14. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Bayerisches Staatsorchester koncertje; R. Strauss: Imígyen szóla Zarathustra; Beethoven: III. "Eroica" szimfónia, op. 55; vez.: Kent Nagano)