Máté, Mirella

Bartók és Lajtha barátsága

2008.04.01. 00:00

Programkereső

"Les trois grands hongrois" – a három nagy magyar. A ’30-as, ’40-es években így emlegették Franciaországban Bartókot, Kodályt és Lajthát. Bartók tizenegy, Kodály tíz esztendővel volt idősebb az 1892-ben, Budapesten született Lajtha Lászlónál, akinek nem lehetett könnyű két ilyen zseni árnyékában (vagy inkább fényében) zeneszerzővé válni. A fiatal mester mindkét kollégájánál tanulhatott a Zeneakadémián (igaz, csak rövid ideig): Bartóknál zongorát, Kodálynál zeneszerzést.

Bartók igen nagyra tartotta növendékét, nemcsak hangszeres virtuózként és szárnyait bontogató zeneszerzőként, hanem jellembéli tulajdonságaiért is. Barátságuk hamar elmélyült. Az I. világháború előtti időszakban hetente többször is együtt ebédeltek, a háború éveiben pedig (amikor Lajtha négy teljes éven át tüzértisztként szolgált) Bartóknak igazán romantikus szerep jutott: mivel Lajthát és menyasszonyát, Hollós Rózát a szüleik tiltották egymástól, a Tanár úr zeneakadémiai címén keresztül leveleztek. Mester és tanítvány szoros kapcsolata évtizedeken át megmaradt: Lajtha büszkén mesélte, hogy "mikor [Bartók] kivándorolt, Amerikába ment, én voltam az utolsó, akihez eljött s egy egész délutánt nálam töltött".

Zeneakadémista növendékét éppen Bartók bíztatta, hogy ne engedjen az osztrák-német kulturális nyomásnak, szívjon magába inkább egy kis friss párizsi levegőt… Így aztán Lajtha rendszeresen hosszabb időt töltött a francia fővárosban, ahol Vincent d’Indynél (a Schola Cantorum vezetőjénél) tanult, és életre szóló művészbarátságokat kötött. Műveinek jelentős részét később Párizsban mutatták be, és 1928-tól a patinás Leduc cég lett a kiadója. Itthon oly különlegesnek számító zeneszerzői nyelvezete sem alakulhatott volna ki a nagy francia mesterek (például Couperin, Debussy, Ravel) hatása nélkül. Az új művek bemutatására alakult párizsi Triton társaságnak Bartók és Lajtha is tagjai voltak. Szimbólum értékű, hogy a legelső Triton-koncert legelső műveként nem egy francia mester műve, hanem éppen Lajtha egyik vonósnégyese hangzott el! Bartók és Lajtha a Népszövetség (az ENSZ elődje) bizottsági tagjaiként is közösen tevékenykedtek. (Alighanem Lajtha jelentős kultúrdiplomáciai tevékenységét is Bartók indította el azzal, hogy javasolta kiküldetését egy prágai kongresszusra.) A fiatalabb mester gyakran kapott irigylésre méltó elismerést Franciaországban: az életmű gerincét alkotó kilenc nagyszerű szimfóniája okán például a 20. század egyik legnagyobb szimfonikus mesterének nevezték. A nagy író, filozófus Romain Rolland (akinek II. vonóstrióját ajánlotta) pedig egyenesen Johann Sebastian Bachhoz hasonlította. Kívánhat-e ennél többet egy fiatal muzsikus? (Romain Rolland Nobel-díjas Jean Christoph című regénye Lajtha egyik alapélménye volt; erre a műre is Bartók hívta fel a figyelmét.) S mi bizonyítaná jobban Lajtha rendkívüli franciaországi megbecsültségét, ha nem az, hogy 1955-ben – elsőként a magyar zeneszerzők közül – beválasztották a Francia Akadémia tagjai közé.

A kékszakállú írója számtalanszor igyekezett előmozdítani fiatal barátja érvényesülését. A neki ajánlott Mesék című zongoraciklus korrektúráját például ő készítette el, mialatt Lajtha az I. világháborúban harcolt. Mindent megtett azért, hogy hazahozza őt a frontról, és nem rajta múlt, hogy nem járt sikerrel. Az is sokat számított, hogy már 1920-ban (amikor Lajtha még csak huszonnyolc éves volt, és alig jelent meg néhány zongoraműve) így tájékoztatta a nyugati sajtót: "Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk." Pár év múlva "kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának" nevezte. A ’20-as években Bartók írta az első lexikon-cikket pártfogoltjáról. Amikor pedig filmzenét kértek tőle, Lajthát ajánlotta maga helyett Georg Hölleringnek, aki aztán háromszor is Lajthával dolgozott együtt, és aki 1947/48-ban egyéves, nagy sikerekkel járó londoni szerződéshez juttatta őt.

De a zeneszerző Lajtha mellett ne feledjük el a népzenekutatót sem, aki ezen a téren is méltó társa volt Bartóknak és Kodálynak, és aki olyan hangszeres gyűjtést hagyott ránk, amely nélkül például a ’70-es években indult táncházmozgalom aligha lett volna elképzelhető. A diák Lajtha épp akkor kezdett el népzenét gyűjteni, amikor személyes ismeretségbe került Bartókkal (első gyűjtőútjai idején csupán tizennyolc éves volt), legelső gyűjtött dallamaiból néhányat épp Bartók jelentetett meg, és bámulatosan precíz lejegyző technikájának kialakulásában is sokat számíthatott, hogy egy ideig egy szobában írták le a fonográfhengerekre rögzített dallamokat mesterével. (Lajtha 1951-ben Kossuth-díjat kapott népzenekutatói munkásságáért – igaz, a kapott pénzt szétosztogatta azok között, akiket az akkori rendszer lehetetlenített el…)

Ha ennyire meghatározó egy idősebb mester egy fiatalabb életében, nagy a veszély, hogy utóbbi utánozni fogja az előbbit. Lajtha azonban egész életében a zenei szabadságért harcolt és a maga egyéni útját járta: "Soha életemben nem akartam sem Bartókos, sem Kodályos lenni, s ha van valami érdemem, az az, hogy megvan a magam zenei nyelvezete." S bár Bartókot (J. S. Bach, Mozart, Debussy mellett) legfontosabb példaadói közé sorolta, nagyon is tisztában volt kettejük stílusbéli különbségeivel. Jellemző, hogy amikor mestere megkérte, írja át IV. vonósnégyesét kettős vonószenekarra, Lajtha nem vállalta a feladatot, eltérő zenekari hangzásukra hivatkozva. Mindezidáig nem is ismertünk olyan Bartók-művet, amelyet Lajtha átírt volna. Ám a közelmúltban előkerült a nagyzenekarra írt I. szvit (op. 3, korábbi változat) Lajtha által készített négykezes átirata, amely valószínűleg 1913-ból származik, abból az időből, amikor Lajtha még csupán zongorára írt, avantgárd kompozícióival tűnt ki. A négykezes műfaj nem volt rá jellemző sem akkor, sem később. Az egész életműből csupán két (a ’40-es években íródott) balett létezik ilyen verzióban is. Valóságos csoda, hogy ennyi idő után előkerült egy átirat, amelynek létezéséről csak sejtések voltak. Talán a fenti néhány példa bizonyítja, hogy az I. szvit Lajtha-féle átirata – zenetörténeti érdekességén túl – egyúttal egy kivételes zeneszerző-barátság zenei emléke is.

6de86256-24fc-4b58-b79c-b64236623e17

Az új kiadó alapköve a közel l00 éves kézirat - beszélgetés Borsi Zoltánnal

- Ki és hogyan találta meg Bartók I. szvitjének Lajtha által készített négykezes átiratát?

- A kéziratot feleségem nagymamája, Wagner Lívia őrizte évtizedeken át. Gyűjteményében helyet kaptak kisnyomtatványok, XIX. századi opera-plakátok, sőt egy olyan kotta is, amelyben Bartók előadási instrukciói találhatók. A Bartók-szvit átiratát a ’70-es években vásárolta meg, és 1996 táján mutatta meg nekem. Bartók muzsikáját már akkor is szerettem, de Lajtha Lászlóról alig hallottam valamit. Viszont a kézirat már megjelenésében gyönyörű volt, és sejtettem, hogy zenetörténetileg is jelentős. Akkor azonban a kotta visszakerült a szekrénybe… 2005-ben Lívia néni meghalt, és a hagyatéka a sógoromhoz került. Körülbelül egy évvel ezelőtt barátommal, Tóth Endrével kiadót alapítottunk Syncopa Music néven, és mi vállaltuk fel azt a feladatot, hogy az átiratot megismertessük a közönséggel. Az ősbemutatóra a kottát is meg szeretnénk jelentetni.

- Önök muzsikusok?

- Nem, de épp a jazz iránti rajongásunk hozott össze minket. Tóth Endre tervezőgrafikus, én pedig a kiállítás-iparban, marketinggel foglalkozom. Igaz, hogy a zenei tudásunk még hiányos, de óriási bennünk a lelkesedés.

- A kutatók hozzájutnak-e majd a kézirathoz?

- A másolatát tanulmányozhatják a Bartók Archívumban és a Lajtha-hagyatékot őrző Hagyományok Házában. A tulajdonjog a miénk marad, hiszen ez a kézirat a mi kiadónk alapköve. Hangversenyszervezéssel, CD- és DVD-kiadással, kottakiadással szeretnénk foglalkozni, de nem törekszünk haszonszerzésre. Az embernek kell valami, amiben örömét leli… Minket éppen az doppingol, hogy mindenhonnan siránkozást hallunk, és persze mi is látjuk, hogy a kultúra milyen nehéz helyzetben van. Létrehoztunk valamit, amivel remélhetőleg magunk is hozzájárulunk a magyar zenei örökség megőrzéséhez, és például ahhoz, hogy egy olyan nagy mester, mint Lajtha László elnyerje az őt megillető helyet. Azok a kiváló muzsikusok és zenei szakemberek, akiknek megmutattuk a kéziratot – például Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Alpaslan Ertüngealp, Sebő Ferenc, Vikárius László – elismeréssel nyilatkoztak róla, és ez felkeltette az érdeklődésünket Lajtha saját kompozíciói iránt is. Köszönettel tartozunk a Művészetek Palotájának, amely rengeteg segítséget nyújtott számunkra az ősbemutató megrendezéséhez.

(2008. április 14. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Hangversenyterem (Budapest) - Jandó Jenő és Balog József zongoraestje / Bartók-Lajtha ősbemutató; Lajtha László: Zenekari nyitány, op. 19/c; Bartók: I. szvit – Lajtha László négykezes zongoraátirata (ősbemutató); I. szvit, op. 3; km.: Savaria Szimfonikus Zenekar, vez.: Alpaslan Ertüngealp)