Gellért, Mercédesz

Molto passionato

2008.05.05. 00:00

Programkereső

Ha zeneművet írt volna, jó eséllyel a címben szereplő utasítás állna az első taktusok felett – de Petrovics Emil ezúttal félretette a partitúraívet és kottafejek helyett betűket vetett papírra.
c5f52918-ae93-4941-a62f-22e55cc010e7

Valljuk be, hogy némi szorongással veszünk a kezünkbe minden olyan könyvet, amelyet egy híres és elismert festő, zenész, táncos vagy sportoló – tehát egy másik szakma – kiválósága alkotott. Félünk ugyanis, hogy a „nagyemberről” kiderül, nemes egyszerűséggel szólva, hogy nem tud írni. Igaz, a zenetörténet eddig alapvetően kegyes volt hozzánk: gondoljunk csak a rendszeresen publikáló Schumannra, aki írói pályája elején Chopint, vége felé pedig Brahmsot fedezte fel, vagy Wagnerre, aki nemcsak operáinak librettójával gazdagította a német irodalmat. Nos, kétségek nélkül merem jelenteni mindazokak, akik eddig emiatt nem vették a kezükbe Petrovics önéletírását: az Önarckép szerzője kiválóan ír. Karakteres mondatai, szenvedélyes jelzői, kifogyhatatlan lendülete még akkor is letehetetlen olvasmánnyá formálják mondanivalóját, ha néha egy-egy olyan – általában magánéleti vonatkozású – intermezzo töri meg az elbeszélés fonalát, amelyet a szerző érezhetően inkább csak magának vetett papírra, mintsem olvasójának.

Ez utóbbi megállapítás, hol több, hol kevesebb joggal, tulajdonképpen az egész Önarcképre igaz. S ebben kellene keresniük a választ mindazoknak, akik olvasva, vagy éppen olvasatlanul – mert Petrovics könyve az a fajta írás, amiről azoknak is véleményük van, akik még bele sem olvastak – kritizálják a szerző szókimondását, vélt és valós igazságtalanságait, brutális őszinteségét. Mert Petrovics nem történelemkönyvet írt, nem a megfellebbezhetetlen végső igazságot mondta ki koráról és annak szereplőiről, még akkor sem, ha a határozott kijelentések ezt a képzetet keltik az olvasóban. Csupán le akarta írni – és ez viszont kiválóan sikerült neki –, hogy ő maga miként látta, hogyan élte meg ezt az ellentmondásokkal teli, s a kortársak által máig gyanúsan agyonhallgatott korszakot, a Kádár-rendszer „puha diktatúráját”, „létező szocializmusát”, a „legvidámabb barakkot” – elgondolkodtató, hogy hány idézőjeles terminus technicust lehetne még itt felsorolni… Petrovics könyve ebből a szempontból éppen szubjektivitása miatt ugyanolyan izgalmas és releváns kordokumentum, mint Wagner írásai. És ugyanúgy nem érdemes az „igaza van – nincs igaza” szempontrendszer mentén megítélni, mint Wagnert (akinek a kijelentéseihez képest ugyebár Petrovics maga a píszí ártatlanság).

Petrovics könyve éppen attól lesz megkerülhetetlen a kései korok számára – mert nagy valószínűséggel az lesz –, hogy szerzője nem az igazságot akarta megírni, hanem a saját igazságát; nem elemez, hanem kijelent; nem mérlegel, hanem kockáztat; nincs tekintettel semmire és senkire – magára és szeretteire sem – csak és kizárólag a műre és az olvasóra. De épp ettől lesz egy alkotás hiteles, és Petrovics érezhetően ugyanazzal az alkotói gesztussal írta ezt a könyvet, mint zeneműveit. Erővel és igazi írói tehetséggel megírt kötet ez, teli végtelen gyengédséggel és aprólékos kegyetlenséggel megírt történetekkel, nagy gonddal formált, néha gyilkosan túlzó, talán igazságtalan, ám sokkal többször találó jelzőkkel. Ráadásul szerzője egy pillanatra sem felejti el, hogy ő maga is ott áll az általa kovácsolt forgószínpad közepén, kezében tükörrel – a saját tükrével. Mi pedig azt ne felejtsük olvasás közben, hogy nem a tükör a fontos, hogy az torzít-e vagy sem – hanem a darab. És persze az ember, aki feltartja - molto passionato.

(Petrovics Emil: Önarckép - Álarc nélkül 1967-2007. Elektra Kiadóház, 2008)