Máté, Mirella

A zene mindenek fölött

2008.05.08. 00:00

Programkereső

Bár az operák félig szcenírozott koncertként történő előadása tőlünk nyugatabbra igen kedvelt színreviteli forma, Magyarországon szinte csak a Művészetek Palotájában gyakorolják. A három éve indított sorozat újabb darabját, Puccini Bohéméletét Káel Csaba rendezi a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
0010e3df-9256-4787-b280-473cc9ada3ec

- Budapesten máig Nádasdy Kálmán 1937-es Bohémélet-rendezése látható az Operaházban. Klasszikus előadás, de csak eljárt fölötte az idő. Roberto Alagna, akinek emblematikus szerepe Rodolfo, kissé bombasztikusan úgy fogalmazott, hogy ez a mű nemcsak a hajdani bohémek, hanem – természetesen a színpadi történésektől elemelve – az emberiség ifjúságát jeleníti meg. Ezekhez képest, ön milyen elképzelésekkel vág neki a rendezésének, miközben a félig szcenírozás is megköti a kezét?

- A klasszikus operákkal, kivált a 19. századiakkal az a gond, hogy jóllehet a zene kiállta az idő próbáját, a romantikus, vagy akár a verista művek története a mai néző számára elavult. A főirányzat, kivált a kortárs német operarendezés képviselői a nagyvilágban ezt egyfajta formalizmussal kívánják feloldani, és megpróbálják a cselekményt direkt vagy jelzett módon a mai korba áthelyezni. Jómagam épp a zenei tartalom miatt azonban a pszichológiai megközelítés híve vagyok.

- A zenében ugyanis benne foglaltatnak a pszichológiai folyamatok. Magyarán ön a zenéből indul ki, amikor rendez.

- Maximálisan. A zene azért időtálló, mert a szereplők lélektani változásait máig érvényesen tükrözi. E megközelítés talán egyesek szerint nem korszerű, de én vállalom.

- Azért akadnak a hipermodernek közt is, akik esküsznek a zene mindenhatóságára.

- És nagyon helyesen teszik, mert a zenében ezek a lélektani motivációk "dolgoznak", s a karaktereket a szerzők sokszor úgy alakítják ki, hogy a jellemek és tettek magyarázatai a szövegkönyvben, verbálisan megfogalmazva nem, csak magában a zenében szerepelnek. A konfliktust, a szereplők drámáját a zeneszerzők sokkal jobban el tudják mélyíteni, mint a librettisták.

- Elég, ha csak a da Ponte-librettók és a Mozart-muzsika közötti óriási szakadékra gondolunk.

- Ez ugyanígy igaz Verdire is, s Puccini zenéjében pedig még erőteljesebben dúl a dráma, hiszen a múlt század fordulója hozta az új pszichológiai felfedezéseket, sőt a tudományág divatját. Ahogyan említettem, operarendezéseimben elsődlegesen mindig a pszichológiai megközelítést érvényesítem, ami elmélyült próbafolyamatot igényel. A félig szcenírozott műfajban viszont nagyon kevés időt kap az ember, és általában egyetlen előadásról van szó. Arra kell tehát építeni, hogy a szereplők már többször énekelték, ezáltal készség szinten ismerik szerepüket. Így hamarabb sikerül tisztázni velük az alapszituációkat, amiből egy adott ária születik. A nézőnek pedig el kell hinnie, hogy ezekből a drámai helyzetekből születik a dallam. A Bohéméletben ez a történet kora miatt igen nehéz, meg kellett tehát keresni azokat a darabbeli alakokat - persze, nem direkt módon -, akik közelebb állnak a mi korunkhoz, hogy a néző képes legyen azonosulni velük. A cselekményt ezért ha nem is a mába, de az 1910-es, 1920-as évekbe, a bohémek korába helyeztük, abba az időszakba, amikor például a Moulin Rouge! című musicalfilm is játszódik.

- Miben nyilvánul meg az esetleges karakter- és korszakmódosítás?

- Mimit legtöbbször kissé szerencsétlen lánynak állítják be, a mi előadásunkban a világjáró bolgár vendégénekes, Szvetla Vasziljeva a koncepcióból fakadóan, de már alkatánál fogva is élettelibb és könnyedebb figurát hoz, mert ha nem eleve tragikus a karakter, hangsúlyosabb lesz a váltás. A librettón némileg igazítunk, például nem tüzeljük el a költő drámáit, de Mimi és Rodolfo egymásra találása is jóval életszerűbb szituációba kerül. Lesznek egyéb, a korra utaló jelzések, például a háttérre vetített Eiffel-torony, ami Bohémélet megírása idején még nem létezett, hogy ezzel is jelezzük, hogy később játszódik a mi előadásunk.

- Azért választották a félig szcenírozás módszerét, mert erre kényszerülnek egy hangversenypódiumon? Hiszen nem ez az első ilyen előadás a Nemzeti Hangversenyteremben, említhetném például Fischer Ádám tavaly nyári Ring-produkcióit. Mert a kamaraoperák készülhetnének akár a Fesztivál Színházban is.

Ez a műfaj a Művészetek Palotájában mára már otthonra talált. Magam nyitó előadásnak megrendeztem Monteverdi Orfeóját a Fesztivál Színházban teljes szcenírozásban, utána pedig Purcell Dido és Aeneasát, majd Charpentier Actéonját félig szcenírozott formában. Akkor döntöttük el, hogy az operákat ezután a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben adjuk elő, mert sokkal erőteljesebben hatnak ott. Mozart Varázsfuvolája volt az első ilyen próbálkozásunk. A közönséget igencsak meglepte, hogy akusztikailag milyen más minőségben szólal meg a mű zenéje, mint az Operaházban. Az Ybl-palotának ugyanis doboz jellege van, a kulisszák visszafogják a hangot, itt pedig többdimenziós hangzás uralja el a termet.

- Jóformán semmi díszlet és kellék, fantasztikus akusztika, nagyobb tér, gyakorlatilag dominálni fog a zene mind a zenekart, mind a szólistákat beleértve, s a külsőségek sem vonják el a figyelmet a muzsikáról.

- Pontosan. Érdekes példa erre első félig szcenírozási kísérletem annak idején az Erkel Színházban a Bánk bánnal. Szereposztása azonos volt a későbbi filmével, tehát Marton Éva, Rost Andrea, Kiss B. Attila énekelte a főbb szerepeket. A produkció után sokan azzal fordultak hozzám, hogy a Bánk bánt meglehetősen porosan játsszák ma Magyarországon, s az operát is évtizedeken át régimódi felfogásban láthatták. Annak a lecsupaszított szcenírozásnak köszönhetően azonban meglepte őket, milyen izgalmas Erkel zenéje, mert egyszerűen jobban tudtak figyelni rá. A huszadik félig szcenírozott előadásnál tartunk a Müpában, s egyöntetű az a vélemény, hogy általuk a közönség újra felfedezi egy-egy opera zenei szépségeit, a figyelem a komponisták munkájára irányul. Olyannyira sikertörténet lett vállalkozásunk, hogy híre ment szerte Európában: Budapesten, a Művészetek Palotájában sorozatban látni félszcenírozást, és igen szép számban érkeznek külföldről is vendégek. Mivel minden előadást egyszeri alkalommal játszunk, olyan világsztárokat hívhatunk meg, akiket sorozatban nem tudnánk megfizetni. Melléjük igyekszünk olyan, nagy magyar énekeseket is fölkérni, akik ritkán vannak itthon, a jövőben pedig tervezzük külföldi rendezők meghívását. Repertoáron egyelőre a klasszikusok vannak, de távlatokban a modern operákat is meg kívánjuk hódítani.

(2008. május 10. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Puccini: Bohémélet (részben szcenírozott előadás két részben, olasz nyelven); Szövegét írta: Giuseppe Giacosa és Luigi Illica; km.: Szvetla Vasziljeva (Mimi), Wierdl Eszter (Musetta), Massimiliano Pisapia (Rodolfo); Borisz Sztacenko (Marcello), Horváth Ádám (Schaunard), Palerdi András (Colline), Csiki Gábor (Parpignol), Martin János (Benoit), Szüle Tamás (Alcindoro), a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté), vez.: Kovács János, rend.: Káel Csaba)