Móric

Művészek és polgárok

2008.05.19. 00:00

Programkereső

Produkcióinak színvonala ma bizonyosan a világ öt legjobb szimfonikus zenekara közé sorolja a Bécsi Filharmonikusokat. A testület múltja és élő hagyományai ugyanekkor sűrítményét adják az Európában létrejött polgári hangverseny eszméjének – annak minden szépségével és konfliktusaival együtt.
7d1887b1-fa85-4d60-8bad-277f61689009

Az együttes 1842-ben alakult a Bécsi Udvari Opera zenekarának azon tagjaiból, akik Mozart és Beethoven szimfonikus műveinek igényes megszólaltatására – eredetileg tehát egy karakteresen konzervatív program megvalósítására – szövetkeztek. Első karmesterük Otto Nicolai volt. Az együttesbe máig csak olyan muzsikusok jelentkezhetnek, akiket előzetesen már felvettek az (azóta Államivá alakult) Bécsi Opera zenekarába, s ott le is szolgáltak három munkában gazdag évet. A zenekar életét nem a mindenkori vezető karmester, de nem is a zenészszakszervezet ukázai irányítják. A Filharmonikusok önigazgató magántestületként, részint a közvetlen, részint pedig a képviseleti demokrácia elvei szerint működnek, egy jól kidolgozott, s csupán a tagság négyötödének hozzájárulásával megváltoztatható zenekari "alkotmány" talaján.

Bécsi koncertjeiket 1860 óta bérleti rendszerben adják. Első külföldi turnéjukra Gustav Mahler karmesteri irányításával, 1900-ban került sor, amikor is a Párizsi Világkiállítás vendégei voltak. 1860 és 1933 között a bérleti koncerteket legalább egy szezon erejéig szerződtetett karmesterekkel játszották. Egy közel negyedszázados, gyümölcsöző időszakban a győri születésű Hans Richter dirigálta őket (1875–1898, egy közbülső szezon kivételével). Bár a XIX. századi idealista bécsi zenekritika szívesen beszélt arról, hogy a szimfónia műfaja a "néphez", a "sokasághoz", az "emberiséghez" szól, a társadalmi realitásban a filharmonikus hangversenyeken való részvétel a kevesek, a felső-középosztály kiváltsága volt. A Filharmonikusok évadonként csupán nyolc koncertet adtak, s a jegyek rendkívül drágák voltak. Igen jellemző, hogy a zeneszerző és karmester Franz Schreker akkor hallhatta életében először a zenekar játékát, amikor azok bemutatták az ő egyik művét. 1903-ban, Ekkehard című nyitányának premierjén a Bécsi Konzervatóriumban képzett komponista már huszonöt éves volt. Arnold Schoenberg, a később oly meghatározóvá váló, bécsi születésű modernista zeneszerző szabadtéri katonazenekari koncertekre járt az 1890-es évek elején, ha egy kis élő zenét akart hallgatni. A "zene fővárosának" népét – más kísérletek után –1900-tól egy újonnan alapított együttes igyekezett klasszikus zenével ellátni. Ez a zenekar, mely ma a Bécsi Szimfonikusok (Wiener Symphoniker) nevet viseli, 1905-től, szociáldemokrata ihletésre munkás-hangversenyeket rendezett (Arbeiter-Symphonie-Konzerte), komoly programokkal.

De hogy a Filharmonikusokra visszatérjünk, a Richter nevéhez fűződő aranykor idején mutatta be az együttes a Bécsben élő rivális szimfonikus mesterek mára bevett repertoárdarabbá vált műveit – Brahms Második és Harmadik, illetve Bruckner Nyolcadik szimfóniáját. Nem alakult súrlódásmentesen a művészi együttműködés a következő karmesterrel, Gustav Mahlerrel (1898Ź–1901). Mahler, az Udvari Opera igazgatója nehezen szokta meg, hogy a zenekari árokban az ő beosztottjaiként működő zenészek a koncertpódiumon már testületi megrendelőként lépnek fel vele szemben. A XX. század első negyedének meghatározó karmestere Felix von Weingartner (1908–27) lett. A zenekar 1933 után évadonként több karmestert is meghívott a bérleti hangversenyek vezetésére: Wilhelm Furtwängler és Bruno Walter sokat dolgozott az együttessel. A Bécsi Filharmonikusok és Walter 1938. január 16-án megrendítően szép lemezfelvételt készítenek Mahler Kilencedik szimfóniájáról, mely mű sokak szemében a polgári humanista világtól vett végső búcsúnak tűnik. Mindez a szó szoros értelmében az utolsó pillanatban történt: március 12–13-án a német hadsereg megszállja Ausztriát, mely ezzel a náci Harmadik Birodalom részévé válik, ahol már nincs helye sem Walternak, sem pedig Mahler zenéjének. Az új rezsim elhatározta a Filharmonikusok mint autonóm testület feloszlatását és a zenekar "zsidótlanítását".

Furtwängler közbenjárására a feloszlatás azonban elmaradt, és sikerült megtartani a zenekar azon tagjait is, akik a nürnbergi törvények alapján "félzsidónak" vagy "közeli hozzátartozónak" minősültek. A zenekar tagjai közül származása miatt hat muzsikust hurcoltak el, s öltek meg haláltáborokban; az együttes katonai szolgálatra rendelt egyik fiatal hegedűse pedig a keleti fronton esett el.

A második világháború utáni időszakban bontakozott ki a zenekar együttműködése Furtwängler fiatalabb riválisával, Herbert von Karajannal, valamint Karl Böhmmel. Leonard Bernsteint a különösen produktív munka elismeréseként tiszteletbeli taggá választotta a Filharmonikusok testülete.

Egy sajátos intézmény sajátos intézménye az Újévi koncertek sorozata, mely talán a legszélesebb körben teszi ismertté a zenekar nevét. Clemens Krauss 1939-ben még szilveszterkor vezényelte a XIX. századi bécsi populáris zene örökzöldjeit (id. Johann Strauss és leszármazottai, valamint kortársaik keringőit, polkáit, indulóit, nyitányait), de 1941-től már beállt a január 1. délelőtti időzítés. A koncert túlélte a háborút, mellyel egyidős volt. S ha a felejtés iránti hasonlíthatatlanul bécsi vágy szülte is, továbbélését a straussi Gemütlichkeit iránti töretlen nosztalgia biztosította. Manapság ötven televízió és nagyszámú rádió közvetítése viszi el sokmilliónyi otthonba a világ legnépszerűbb szimfonikus zenekari matinéját. Clemens Krausstól 1954-ben Willi Boskovsky vette át az Újévi koncertek irányítását, 1980 és 1986 között pedig Lorin Maazel vezényelte azokat.

(2008. május 27. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Bécsi Filharmonikusok koncertje; Kodály: Galántai táncok; Dohnányi: D-dúr koncertdarab gordonkára és zenekarra, op. 12; Brahms: II. (D-dúr) szimfónia, op. 73; km.: Nagy Róbert (gordonka), vez.: Lorin Maazel)