Vendel

Sztetoszkóptól a karmesterpálcáig

2008.08.12. 00:00

Programkereső

Bár Lukács Ervin már hat éves korában tudta, hogy karmester szeretne lenni, először mégis az Orvostudományi Egyetemre felvételizett. Fél életét az Operaházban töltötte, mellette tanított a Zeneakadémián, s a világ szinte összes jelentős koncerttermében dirigált. A Liszt Ferenc-, Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész augusztus 9-én ünnepelte 80. születésnapját.

Lukács Ervin

A budapesti születésű Lukács nyolc évesen járt először az Operában, s a karmester láttán egyből tudta: ez a neki való szakma. Szülei féltették a zenei pályától, és azt szerették volna, ha valami komoly, „rendes” foglalkozást is tanul. Lukács Ervin végül engedett a szülői nyomásnak, és mivel a zene után a gyógyítást tartotta a legszebb hivatásnak, ezért jelentkezett az Orvostudományi Egyetemre.

Tanulmányai mellett belépett a Budapesti Kórusba, amely akkoriban az egyetlen pesti oratóriumkórus volt, negyedévesen pedig titokban beiratkozott a Zenekonzervatóriumba, Sugár Rezsőhöz zeneszerzésre. Bár saját bevallása szerint sohasem rendelkezett zeneszerzői hajlamokkal, tudta, hogy a Zeneakadémia sikeres elvégzéséhez két év zeneszerzés tananyaga kell. Egyetlen év alatt teljesítette a penzumot, így az orvosi utolsó évében – szintén a szülei tudta nélkül – felvételizett a Zeneakadémiára. Az ötödévet párhuzamosan végezte a karmesterképzés első évével. Orvosi tanulmányai végeztével kivezényelték katonaorvosnak négy hónapra egy laktanyába – egyedül ekkor dolgozott az egészségügyben, azóta pedig csak a zenének él.

Az egyetem alatt zeneakadémiai mestere, Somogyi László ajánlására bekerült a Honvéd Együtteshez másodkarnagynak. A zenekarhoz kötődik első operadirigálásának emléke: Verdi Rigolettójának másodszereposztását vezényelte, amelyben Ágai Karola énekelte Gildát. A zeneakadémiai évek során olyan kiválóságokkal ismerkedhetett meg, mint például Kodály Zoltán, Farkas Ferenc, Ferenczy György. Mestere, Somogyi végül 1956-ban elhagyta az akadémiát, s mivel a vezetőség nem talált helyére megfelelő utódot, így Lukács Ervint kérték fel, hogy folytassa munkáját. Ekkor három évig állt a tanszék élén, és számos kollégáját (pl.: Oberfrank Gézát és Pál Tamást) is tanította. 1959-ben végül Kórody Andrást bízták meg a poszt betöltésével, akit 1982-ben ismét Lukács Ervin váltott.

Már két éve az Operaház tagja volt, amikor 1961 tavaszán Szekeres Ferenccel elutazott Franco Ferrara mesterkurzusára Velencébe. A kurzus után Ferrara (a résztvevők közül egyedüliként) felkérte Lukácsot, hogy a következő évadban ösztöndíjasként járjon hozzá a római Santa Cecilia Konzervatóriumba. Az Operaház akkor igazgatója, Nádasdy Kálmán azonban nem akarta elengedni a főleg korrepetitorként dolgozó művészt. Ferencsik János közbenjárásának köszönhető, hogy végül mégis kiutazhatott Olaszországba.

Az olasz tanév végén hirdették meg a III. Római Nemzetközi Kamaraversenyt, amelyet a világ három legrangosabb karmesteri versenyének egyikeként tartanak számon, s amelyet a fiatal magyar dirigens 1962-ben megnyert. A győzelem sokat lendített karrierjén: számos külföldi meghívást kapott és ekkor került bele igazán a hazai koncertéletbe is.

Fél életét a Magyar Állami Operaház karmestereként töltötte, de a turnék során a világ szinte összes jelentős koncerttermében fellépett. Mindeközben itthon húsz éven át vezette a zeneakadémiai karmesterképzést. Lukács Ervin komoly pedagógiai érzékkel rendelkezik, s szeret is tanítani. A mai generációból szinte az összes 45 év alatti magyar karmester az ő tanítványa volt.

Lukács Ervin számára a munkában az a legfontosabb, hogy meggyőzze és vezesse a körülötte lévőket. Úgy tartja, hogy aki vezényel, annak intellektuálisan a zenekar felett kell állnia, hogy ne lehessen tőle olyat kérdezni, amire nem tudja a választ. Lukács Ervin csaknem nyolcvan éve magabiztosan válaszol, és még ha nem is tévedhetetlen, de a zenekarok bizalmát újra és újra elnyeri.