Gyöngyi

Életművek zongorára

2008.09.24. 00:00

Programkereső

Két fiatal férfi. Két korszakos zenész. Két besorolhatatlan fenegyerek. Két zabolátlan, öntörvényű egyéniség. Két szuverén művész, akik lobogásukkal, perzselő szenvedélyességükkel, szárnyaló fantáziájukkal lettek élő klasszikusai műfajuknak.

Pontosabban: műfajaiknak, hiszen szüntelenül próbálkoznak újabb területeket keresni, találni, létrehozni, ahol elmondhatják, kifejezhetik, tudathatják a világgal, a zene kifejezőeszközeivel, amit hisznek, éreznek, gondolnak. Két szabad ember. Két markáns személyiség, akik bármit is csinálnak, bármibe is fognak, egyedit, senkivel, semmivel össze nem vethetőt alkotnak. Két muzsikus, két zongorista, két költő, két virtuóz, két világnagyság, két legenda, két zseni, két szeretnivaló pacák, két lebegő tündér, két ördöngös démon, két varázsló – csak ne kellene összehozni őket egy közös interjúra!

Mert hallgatni, csodálni, rajongani őket lehet, sőt kell, ám egy asztalhoz egy időben leültetni őket minimum képtelenség, lévén, hogy mind a kettőjüknek kicsit szerteágazó az élete. Egyiküknek ekkor nem jó, másikuknak akkor. Aztán akad egy megfelelő időpont, ám kiderül, hogy akkorra meg mindkettejüknek közbejött valami. A leadási idő szorít, úgy döntünk, akkor legyen a két beszélgetés külön-külön, mert egyidőben úgysem tartózkodnak egyazon városban. Egyikük azt mondja, hogy neki hétfő lenne a jó, de inkább délután. Másikuk azt, hogy 4-én, de inkább este. Rendben, bólintok megadóan, és aztán döbbenek rá, hogy hétfőn 4-e van, 4-e pedig hétfő. Hosszú egyeztetések után sikerül megtalálni ugyanazt az egy napot! Tehát szinte ugyanakkor, pár óra különbséggel, szinte ugyanott, néhány buszmegállónyira ülünk le beszélgetni.

Egyikük éppen most érkezett Szegedről, egy musical bemutatóról, másikuk Martonvásárról jött egy Beethoven hangversenyről. Mindketten kicsit fáradtak, kicsit nyűttek, de teli vannak élettel, szenvedéllyel, energiával. Hiába, az ifjúság hevülete. Ami közös még bennük, hogy idén bűvös életkorhoz érkeztek, és ez alkalommal mindketten koncertet adnak a Művészetek Palotájában. Szakcsi Lakatos Béla idén 65, Vásáry Tamás pedig 75 éves.

Szakcsi Lakatos Béla

A zongora kottatartóján egy Scrabin-etűd van kinyitva. Ismered? – kérdezi, és mielőtt felelhetnék, már le is ül is a klaviatúrához, és akkordokat kezd játszani. Azokat a bizonyos misztikus hangszíneket valami egészen csodálatos, lebegő, végtelenségig szublimált finomsággal, ugyanakkor a domináns hangokat éles kontraszttal kiemelve. Figyeld! – mutatja még egyszer, és közben szinte elrévedve beszél a nagy orosz romantikus különleges, szinte előzmény nélküli forradalmiságáról, dermesztő vízióiról, sejtelmeiről, modernségéről. A zongorával szemben a falon egy Bach-portré, oldalt Mozart-, Liszt-, Bartók-, és Cziffra-kép. Ugye nem véletlen? "Persze! – mondja nyomatékkal. – Bach minden zene alapja. Műveiben minden benne van, amit addig alkottak a zenében, és az is, ami azóta íródott. Szerintem nem véletlen, hogy amikor Mozart elkezdte tanulmányozni a fugáit, hirtelen megszeppent, és alig kerültek ki kész művek a kezei alól. Egyszer valakinek eszébe jutott, hogy miért ne játszhatnám el a híres Koronázási zongoraversenyét. Az 537-est! Tudtam, hogy két tételében is van kadencia, ahol lehet improvizálni, ezért elvállaltam. Kiderült, nagyon jól tettem, mert életem egyik legnagyobb művészi élménye volt!" Liszt képe azért van kint, mert késői műveiben megalkotta a 20. század zenéjét. Bartók pedig mindent, amit napjainkig modern zenének neveznek. Ő egy valóban profetikus lángelme, aki száz éve felismerte, hogy minden zenének egy és ugyanaz a spirituális alapja, és ebből született meg évtizedekkel a halála után az, amit ma világzenének mondunk öt kontinensen.
Szenvedélyesen beszél. Mondatai döcögve, rögösen kezdődnek, aztán hirtelen sisteregve felgyorsulnak és érnek a forrpontig. Barna szemei parázslanak, mágikusan csillognak, gesztusai szélesek, hevesek.

Amikor az imént beengedett az ajtón, és megláttam őt az emblematikus baseball sapka nélkül – hogy is mondjam…? –, megkopaszodva, megőszülve, hirtelen idősebb embernek tűnt. Körülbelül ezer évvel idősebbnek. Egy nagyon zárt, nagyon szuverén, nagyon bölcs, szinte az idők kezdetétől ittragadt történelmi lénynek. Most, hogy magyaráz, előad, érvel, lenyűgöz, nyitott ingnyakú, hódító, zabolátlan, nagyzolóan szerény kamaszfiúnak látom. Szakcsi Lakatos Béla. Egyszemélyes műfaj, és ezt csak a személyével lehet meghatározni, mert bármely kategória szűkös volna számára.

Valójában zongorista volna? "Apám hegedült – meséli. – Egy trióval kisvendéglőkben játszott, és arról álmodozott, hogy a fiából egyszer majd valami előkelő étteremben játszó, respektált zongorista legyen. Arra gyűjtötte a pénzt, hogy taníttasson. Kadosa felesége volt a tanárom. Valószínűleg tehetségesnek találhatott, mert többször is feljártam hozzájuk játszani."

Jazz zenész lenne? "16 éves lehettem – magyarázza –, amikor két haverom megkeresett, és kérdezték, hogy nem volna-e kedvem jazzt játszani? Mi az a jazz? Pia, csajok, pénz, cigaretta! Akkor van! – mondtam, és mentem velük egy környékbeli vendéglőbe! Rövidesen Budapest legfinomabb bárjában játszhattam Kovács Andor legendás együttesében. Szmokingban, selyemingben, finom zenét gyönyörű lányok, előkelő vendégek között. Egyszer hazafelé menet benézett szegény apám a lokálba. Meglátott, és azt hitte, hogy álmodik."

Netán zeneszerzőként lehetne aposztrofálni? "Amióta megírtam az első cigánymusicalt – meséli –, a Piros karavánt tudom, hogy engem nagyon vonz a színpad, hogy a zenéről rendre drámai szituációk jutnak eszembe. Aztán egyszer felhívott Kerényi Miklós Gábor, hogy nem volna-e kedvem zenét írni a Szentivánéji álomhoz? Mondtam, hogy eddig még ugyan nem jutott eszembe, de elolvasnám még egyszer. Kézbevettem, és néhány oldal után éreztem, hogy szinte megzenésítésére vár ez a zseniális darab. Dallama, ritmusa, harmóniája van minden szónak, minden rezdülésnek. A lét legnagyobb problémái vannak megfogalmazva: élet, halál, szerelem, magány, önzés, lemondás, érzékiség, eszményiség. Visszahívtam, hogy akár azonnal munkához látnék! Ezután ültünk le Kerényivel és Müller Péter Sziámival, és egyetlen közös, nagy nekidurálás eredményeként született meg az új musical. Tegnap mutattak be, méghozzá tomboló sikerrel Szegeden."

Vagy azt kéne rá mondani, hogy a nagy világcsavargó? "Igen, igen – vakarja a homlokát –, nekem megadatott, hogy már a hatvanas évek végén rendszeresen járhattam Nyugatra. Megismerkedhettem a jazz addig csak legendákból ismert klasszikusaival Mingustól Farmerig, Coreától Richmondig. Sokukkal együtt is játszhattam. Hihetetlenül nagy élmény volt! Komolyan mondom, hogy nem gondoltam, hogy ilyen nagyságrendű művészek befogadnak, és partnernek tekintenek. Egyszer, egy lemezfelvétel után meg is kérdeztem De Johnette-t, és Pattituccit, hogy miért választottak harmadiknak éppen engem, hiszen annyi nagyszerű zongorista van a világon? És azt mondták, hogy persze, van sok jó, de a te játékodnak Béla olyan zamata, olyan aromája, olyan sajátos íze van, ami nem hasonlítható senkihez."

Közbevetem: miért nem gondolt arra, hogy elmenjen innen, és kint, akár Amerikában csináljon nagyívű karriert? Maga elé néz, kis hallgatás után folytatja. "Gondoltam rá, volt, hogy el is határoztam… aztán mindig közbejött valami… Hol a régi cimborák hiányoztak, hol rádöbbentem, hogy kint fel kéne adni ezt a fajta szabadságomat, hogy a kedvemre játszhatok, és megpróbálnának valami skatulyába begyömöszölni, hol visszahozott a fájdalom… Itthon nyugszanak a szeretteim, anyám, apám, testvérem… Aki ennyire nem tud mit kezdeni a gyászával, fájdalmaival, érzékenységével, az bárhol másutt sebezhető marad egy életre… Maradtam hát itthon… Itt vannak a gyökereim, itt a helyem…"

Ülünk csendben… Mit lehet ezek után kérdezni, mit lehet mondani ilyenkor? Mukkanni sem tudok, ő viszont, a nagy imrovizatőr, egy hetyke mozdulattal a fejébe nyomja baseball sapkáját…

Vásáry Tamás

Belépünk a vendéglőbe. Ő javasolta, hogy itt találkozzunk, ez az egyik kedvenc étterme. Soha nem jártam itt, de pontosan ilyennek képzeltem. Intim, hangulatos, rendezett és családias. Lehet, hogy mint annyi egyéb, az is a személyiséget mutatja, hogy milyen a hely, ahova szeretünk járni, ahol otthonosan érezzük magunkat, ahova elhívunk valakit? Hogy ez is valami jelzés, közlés, megnyilvánulás? Nem tudom… Csak, ahogyan figyelem, nagyon imponál az a kedvesség, flottság, otthonosság, ahogy mozog itt. Az a nagyon bensőséges, mégis szinte kamaszosan hencegő flottság, ahogy fogadja a tulajdonos üdvözlését, ahogy bennfentesen szót vált a lefoglalt asztalunkhoz kísérő pincérrel, ahogy próbál eligazítani a regényes nevű ételek rejtelmeiben… illetve, amikor felméri, hogy némileg feszélyezettebb vagyok, decensen átveszi az irányítást, és kér mindenesetre egy tálnyi csontvelőt pirítóssal és – fokhagymával. Sőt, még fel is világosít, hogy nagy élményektől fosztottam meg eddig magamat, mivel eddig nem ebben az összeállításban ettem. És úgy mesél az ízek, illatok, aromák harmóniájáról, vagy kontrapunktjáról, mintha éppenséggel egy Bach-partitáról, Mozart-szonátáról, vagy Chopin-keringőről mesélne. Ugyanolyan elragadtatással, hevülettel, érzékletességgel, teljes odaadással.

Valószínűtlenül tiszta, tavaszi égboltot idéző kék szemei ragyognak. Egyszerre valahonnan távolról, mintegy kívülről figyelnek engem, saját magát, bennünket, és ugyanakkor nagyon közelről, érzékenyen, érzelmekkel telien. Egyszerre eltökéltséget tükrözők és esendőek. Rejtőzködőek és tárulkozóak. Időtlenek, és pillanatban élők. Vének és gyermekiek. Szigorúak és oldottak. Személyesek és elfogulatlanok. Talán lényének, művészetének, létének foglalata. Talán ezeknek a sajátos, sugaras együttállása és titokzatos különbözősége tette őt csodagyerekké, érett művésszé, világsztárrá, a zongora áradó poétájává, briliáns virtuózává, majd kivételes formátumú, az előadott műveket mindig egészen eredetien, frissen, revelatívan, az első találkozás csodás élményét keltő karmesterré.

Debrecenben született. "Pontosan emlékszem – meséli, és látva csodálkozásomat, kicsit halkabban, de sokkal intenzívebben hangsúlyozva a szavak elejét folytatja –, képszerűen megmaradt bennem, amikor először megláttam anyukámat, emlékszem apukám kemény tekintetére, a keresztelőmre egy sötét szobában, ahogyan mászok a bútorokra, és kíváncsi vagyok, hogy milyen onnan látni a világot, emlékszem az első zenei élményekre, amikor nagyapám gépzongoráján meghallottam a Trubadúr és a Parasztbecsület dallamait. Arra is emlékszem, milyen elementáris hatással voltak ezek rám, és arra is, miként fogant meg bennem az elhatározás, hogy én semmi mással nem szeretnék foglalkozni az életben, csak operával. Ehhez képest minden megadatott nekem, ami zenésznek csak megadathat, csak éppen az opera maradt örök beteljesületlen vágy számomra."

Később, 8 évesen már országos feltűnést keltő zongorakoncertet adott. "Ott ült az anyukám az első sorban, mellette pedig a család összes hölgytagja – tűnődik el –. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire drukkoltam közben, hogy megfeleljek, hogy ne okozzak játékommal csalódást nekik. Ez a szorongás azóta is bennem van, akárhányszor pódiumra lépek. Meg tudok-e felelni? Csak akkor merek, tudok önfeledt lenni, amikor otthon este odaülök a zongorához, és olykor hajnalig gyakorlok. Meg akkor, amikor vezénylek… Mert egy jó zenekar mindig kész arra, hogy megoldja azokat a problémákat, amiket okozhat rosszabb pillanataiban a karmester."

Első nagy nemzetközi sikerét a párizsi Long-verseny megnyerésével érte el. "Ó, igen, gyerekfejjel kaptam rengeteg pénzt – mosolyodik el. – Nem is tudtam akkor mit csinálni vele. Aztán egy hirtelen ötlettől indíttatva lemezeket vettem belőle. Több bőröndnyi lemezt. Boldogan jöttem vele haza, aztán kiderült, hogy útközben a legtöbb bakelit összetört. Úgy látszik, már akkor is nagy érzékem volt a befektetéshez…"

a15fd7bc-1f3b-48dd-b25e-6b95c7027fa5

A főiskola elvégzése után Kodály Zoltán asszisztense lett. "Máig meghatározó számomra Kodály Zoltán, tartása, méltósága, igényessége, alapossága, embersége, elmélyültsége, tudása. Ugyanakkor pedig a legszorongatóbb emlékem marad a felismerés, amikor szembesültem azzal, hogy képtelen vagyok méltón eleget tenni annak a kivételes megtiszteltetésnek, hogy szolfézst oktathatok Kodály személyes megbízatása alapján. Próbálgattam mind reménytelenebbül, amíg bebizonyosodott számomra, hogy erre képtelen vagyok azon a szinten, ami megköveteltetik Kodály közvetlen munkatársától. Félelmekkel teli mentem el a lakására, és felkészültem, hogy milyen indulatokat fog kiváltani majd a nyavalygásom belőle. Emlékszem, elrebegtem neki, ő pedig csak rám nézett, és szelíden annyit mondott, hogy ha nem megy, akkor nem megy. Akkor csináljon valami egyebet… Ezt a megkönnyebbülést azóta sem éreztem!"

1956-ban nekivágott a világnak, és így indult el szédületes karrierje. Elmereng, aztán különös grimaszt vág: "Igen, vitt valami elégedetlenség, nyugtalanság, szabadságvágy, kihívás, kaland, érdeklődés. Fogalmam sem volt, nem is sejtettem, hogy mi lesz, mi vár rám…? Ha tudom, akkor is megteszem? Nem is igen merem feltenni magamnak a kérdést. Annyira hányatott, viharos élet következett csodálatos örömökkel, élményekkel, sikerekkel, és csalódásokkal, fájdalmakkal, tragédiákkal. Mintha csak hullámvasútban ültem volna, száguldottam őrült sebességgel felfelé, és amikor már azt hittem volna, hogy felrepülök egészen az Égig, elkezdtem zuhanni feltartóztathatatlanul a mélybe, ki tudja, milyen szakadékok felé… Így hányt és vetett a sors, és időnként az volt az érzésem, hogy inkább élvezője, vagy szenvedője, semmint alakítója vagyok saját életemnek… Amikor reménytelennek látszott éppen a zenészi pályám, és kerestem valami pincéri munkát, akkor keresett meg a Deutsche Grammophon és ajánlott szerződést. Amikor azt hittem megtaláltam álmaim zenekarát és csodálatosan dolgoztunk együtt, akkor megszűnt a rádiózenekar. Amikor a legkevésbé vártam, akkor ismerkedtem meg első feleségemmel, amikor a legmeghittebb volt a kapcsolatunk, akkor szakította szét életünket egy tragédia… Amikor a legmagányosabb voltam, és sodródtam valami végveszély felé, akkor ismertem meg egy tündért, aki a feleségem lett, és ragyogja be az életemet."

Ő valóban azon kevesek közé tartozik, aki nem csupán Magyarországon világhírű, hanem világszerte az igazi nagyságok közé sorolják. Mozart-, Chopin-, Rahmanyinov-felvételei a mai napig emblematikusak, megkerülhetetlenek, és – sok legendával szemben – meghallgathatóak. "Emlékszem, egyszer nagyon unatkoztam egy zongorakoncerten. Nem tudtam, mi a bajom, de egész előadás alatt fészkelődtem, nem tudott lekötni az előadó játéka. Utána egy közös ismerős beráncigált az öltözőbe, hogy legalább köszöntsem a kollegát. Amikor meglátott a nyakamba borult. Azt mondta, hogy az én felvételemről tanulta meg a művet. Akkor döbbentem rá, hogy miért volt annyira érdektelen számomra az egész! Saját magam régebbi előadását hallottam vissza, holott azt már egészen másként játszanám! Ezért is nem szoktam visszahallgatni a lemezeimet. Nem akarom elveszteni a reményt, hogy fejlődtem azóta."

Fellépett a legrangosabb zenei eseményeken Salzburgtól Edinbourghig, partnere az interpretációtörténet számos klasszikusának, Szigeti Józsefnek – "Az utolsó koncertjén már remegett a keze, emiatt voltak előadás közben kínosabb részek. Utána viszont, ráadásként még eljátszotta Bach Chaconne-ját. Megrázóbb előadást azóta sem hallottam." –, Fischer-Dieskau-nak – "Olyan sejtelmes pianókat énekelt, hogy ott mellette ülve sem hallottam, mégsem okozott egy pillanatra sem problémát, hogy ilyenkor is követni tudjam. Olyan szuggesztivitás áradt belőle, hogy minden hangja, és csendje természetesnek tűnt annak, aki a bűvkörébe került, beleértve a kísérőt is, akit viszont ő mindig partnernek tekintett." –, vagy akár Tokody Ilonának – "A legtökéletesebb, a leginspirálóbb zenésztárs", ám ezt nem ő mondja, hanem róla beszélt így, még évekkel ezelőtt egy interjúban a nagy énekesnő." –. És mesél egy megrendítő, Klemperer vezényelte londoni Così-előadásról, amit bálványával, Fischer Annie-val könnyezett végig. Eldúdolja a nyitányt, és elérkezettnek érzem a pillanatot, hogy végre az egyik legavatottabb értőtől, interpretátortól kérdezhessek valamit Mozartról, Bachról, Beethovenről, Brahmsról, az alkotásról, a tolmácsolásról, a művészet csodájáról, a zene transzcendelitásáról, ám megjelenik a pincér kezében a csontvelővel és egy halom nyers, hámozott fokhagymával. A mester, a zongora poétája, a zenekar mágusa, a muzsika felkent papja, szentje, apostola pedig egy pillanat alatt merül el a remegő velő felkenésében, és a vakítóan fehér, friss fokhagyma majszolásában… Inkább nem teszem fel a kérdéseket, hanem én is nekilátok. Belátom, hogy a fel nem tett kérdésre is kaphatok olykor választ. Esetenként igencsak velőset…

(2008. október 1. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Szakcsi 65 - Szakcsi Lakatos Béla születésnapi koncertje

2008. október 4. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Vásáry Tamás 75 - Születésnapi koncert - Chopin: f-moll zongoraverseny, op. 21, Beethoven: IX. "d-moll" szimfónia, op. 125, km.: Hajnóczy Júlia (szoprán), Wiedemann Bernadett (alt), Tomás Juhás (tenor), Szegedi Csaba (basszus), Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar (karig.: Antal Mátyás), zongorán játszik és vezényel: Vásáry Tamás)