Vendel

Petruska, az orosz kiscsillag

2008.09.25. 00:00

Programkereső

Nemzetközi versenyeken diadalmaskodó muzsikusok érkeznek Budapestre az "Ifjú orosz csillagok" című koncertsorozat keretében. Elsőként az Anda Géza Nemzetközi Zongoraversenyen, 2003-ban győztes Alexei Volodin lépett fel.

Volodin kétrészes műsorának első fele a későklasszika-koraromantika korszakát idézte meg, a kései Beethoven-szonáta és Schubert kvázi-szonátatétele gondolatgazdag párosítás. Miként a második részben hallott, századfordulót idéző, későromantikus zongoraciklus és a korai modernséget reprezentáló balettparafrázis is az. Más kérdés, hogy Volodin e jól elgondolt műsorról nagyon keveset gondolt el. Persze ez önmagában nem jelent semmit, hiszen hol van az megírva, hogy egy zongoristának arról kell elmélkednie, amiről egyik hallgatója.

Nem is ez okozott gondot. Volodin pianisztikus adottságaihoz aligha fér kétség, még az is megkockáztatható, hogy tényleg a jövő egyik csillaga válik belőle. Az sem okozhat problémát egy rutinosabb koncertlátogatónak, hogy regisztrálja Volodin közepes diszpozícióját (ebben azért a közönség szezonkezdeti fegyelmezetlensége is ludas…), és ne tulajdonítson ennek túl nagy jelentőséget. Mert ugyan miről árulkodik egy két melléütés? Mit jelent az, hogy például a c-moll szonáta első tételének főtémájába az Esz mellett megszólalt egy fránya D is? Van-e jelentősége annak, hogy ugyanebben a tételben a kényelmetlen trillák nem hatnak természetesnek? Semmiről nem árulkodik. Semmit sem jelent. Semmi jelentősége nincs. Utóbbi még lemezfelvételeken sem mindig sikerül. A technikai malőrök érdektelenek, főleg, ha megtapasztaljuk az ellenkezőjét is. Volodin ugyanis megmutatta, hogy a dinamikai árnyalatok, a hangszínek olyan programozott tökéletességére képes, amire manapság annyira érzékeny a közönség. Ez a már-már öncélú hangszépség, ez a túlfinomított, balzsamos artikuláció hallhatóan beépült a virtuóz tananyagába. Ami Dinu Lipatti, Anda Géza vagy akár Sokolov esetében az egyediség és az eredetiség stíljegye volt, mára kötelező penzum volna? Tudomásul vesszük, ez sem okozhat gondot.

Ami viszont kifogásolható Volodin zongorázásában, az a hosszú ráhangolódási idő. A Schubert-impromptu első fele (sőt, a kétharmada) érdektelen volt, a maradék viszont tele volt szebbnél szebb megoldásokkal és gondolattelítetten, érzékenyen szólalt meg. A Beethoven-szonátában is jól jött az expozíció ismétlése, másodjára Volodin koncepcióját már finomhangolással hallgathattuk. A koncepció elfogadása azonban erősen ízlésfüggő, s bevallom, az én ízlésemtől nagyon távol áll. Volodin igen széles kilengésű agogikával, s nagy tempóhatárok között zongorázik. Úgy is mondhatnánk, hogy rendkívül szubjektíven értelmezi a leírtakat, ám a dolog csapdát rejt, mert ha valami hiányzott, az épp a szubjektum intenzív és hiteles jelenléte. Volodin szélsőségei előre kitalált (kimódolt) értelmezési eljárásról árulkodtak. A szó alapértelmében is "koncepciót" hallottunk. Az interpretáció nem itt és most született meg, hanem így lett "kiagyalva". (Természetesen az illúzióról beszélünk, ami fájdalmasan hiányzott ezen az estén.)

033867bd-69cd-4a6b-9dfe-946f809a98c2

Koncepcionális zongorázással fogalmazta meg a szonáta nevezetes C-dúr Ariettáját is. Volodin elképzelése ebben az esetben is vitatható, de legalább izgalmas volt. A tétel csak külső jegyeiben törekszik az egységességre (mégiscsak egy variációsorozatról van szó), valójában abban rejlik Beethoven kompozíciójának zsenialitása, hogy az egyes szakaszok annak ellenére tartanak szét, hogy azonos tőről fakadnak. S míg az interpretációs hagyomány alapvetően a tétel egységes megfogalmazására törekszik – mert a drámai ív ennek függvényében teremthető meg – valójában a töredezettséget, az összeilleszthetetlenséget kell felmutatni – így Volodin. Bevallom, szívesen elmerengtem ezen a javaslaton. Ám valami most is zavart. Volodin ezúttal is szabadon bánt a tempóval, az agogikával, miközben maga a tétel végtelenül precízen proporcionált agogikával lett rögzítve, Beethovent nem zavarta az a körülmény, hogy hosszú-hosszú évtizedekig nem hoznak majd létre hasonlóan avantgárd kottaképet. Volodin hallgatva egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a tétel nem a szabad interpretáció terepe, a beethoveni látomás kottahű visszatükrözése (ez szinte lehetetlen) az egyetlen lehetséges előadói törekvés. Végül is Volodin nem győzött meg, de legalább megszólított.

Rachmaninov 1896-ban írt darabjai (Andantino, b-moll; Allegretto, esz–moll; Andante cantabile, h-moll; Presto, e-moll; Adagio sostenuto, Desz-dúr; Maestoso, C-dúr) arról tudósítottak, hogy szerzőjük ebben az időszakban még "csak" egy zseniális zongorista volt. Az első darab szokatlan terjedelmességét Volodin nem tudta feltölteni (ismét a hosszú ráhangolódási idő áldozatává vált egy tétel…). A második darab etűdös extrovertáltsága ugyan nem áll távol a kompozíció szellemétől, ám ezúttal kissé fárasztóan hatott. A gyászindulós hangvételű, "szöveg nélküli dalnak" tartott h-moll darab érzékenyen, a Forradalmi etűd nyomdokain haladó Presto lehengerlően szólalt meg. Az utolsó két darab pedig már az ihletettség benyomását keltette.

Az eddig vegyes érzelmekkel hallgatott koncert az utolsó műsorszámra feljutott a csúcsra, s végül azzal az érzéssel fogadtuk a ráadásszámokat, hogy érdemes volt eljönni Volodin zongoraestjére. A Petruska a zongoratechnikai kísérletezés és az új hangszínek utáni ádáz hajsza valóságos tűzijátékává lett. Volodin Volodosszá vált, de ezúttal, azt hiszem, hogy még a Sokolov-hívek sem váltak szomorúvá az orientáció-váltástól. Ámulatba ejtő virtuozitással szólalt meg a darab, és az is világos volt, hogy a Petruska anyaga mennyire a zongora bűvöletében fogant. Petruska nevetett és ismét győzött mindenki fölött.

(2008. szeptember 24. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Alexei Volodin (zongora) koncertje; Schubert: Impromptu, D 935 no. 1; Beethoven: Szonáta, op. 111 no. 32; Rachmaninov: Six Moments musicaux, op. 16; Stravinsky: Trois mouvements de "Pétrouchka")