Előd

Stikában mindenki gyakorol!

2008.09.29. 00:00

Programkereső

Rost Andrea 2008-as esztendeje a szokottnál több magyar vonatkozást hordoz. Nemcsak áriaesteket adott több vidéki városban, vagy a Parlament előtt énekelt az ’56-os mártírok kivégzésének emléknapján. Szeptemberben két „bemutató” is várja: Schumann-dalciklust ad elő, és Liúként is bemutatkozik Budapesten. Nyár elején pedig magyar, Bartók-, Kodály- és Ligeti-művekből felépített dallemezzel jelentkezett, s a szakma egyöntetű elismeréssel fogadta. Mi is innen indítottuk beszélgetésünket.

Rost Andrea (fotó: Theo Ligthart)

Fidelio: Az örök óvatosnak mondott és stílus szerint a romantikus repertoárról ismert Rost Andreát nehezen képzelem el Ligeti-kötet lapozgatása közben. (Bergtől is korai, inkább posztromantikus dalokat énekelt a kilencvenes évtized elején.) Talán hallotta valakitől ezeket a hiperkortárs darabokat?

Rost Andrea: Nem. Laptop mellett ültem, és bizony, Ligeti-műveket keresgettem. Sok kórusdarabot találtam, de ezeket a dalokat is, az Arany- és a Weöres-dalkör darabjait, és nagyon örültem nekik.

F: Erre a lemezre bár nem igaz, de nem állhatom meg, hogy cinikus ne legyek: mindegy, kinek a textúráját énekli egy szoprán, a szöveget úgysem érteni…

RA: Persze, ebben sok igazság van. A nagyrepertoár operaszerepeiben egyrészt rengeteg a sorismétlés, tehát azért előbb-utóbb világossá válik a szavak értelme, viszont nagy magasságokban már a szép éneklést veszélyezteti a keményen kipattintott szöveg. Abban a lágéban már a vokálisokat is keverni, alakítani kénytelen az énekes, a dallamvonal szolgálatában. Ott fizikai képtelenség volna mindent egyformán plasztikusan ejteni. A dalest, a dallemez természetesen más: itt valóban, különösen igyekeztem a magyar költői szövegre nagy súlyt fektetni. Ha úgy éreztem, nem elég pregnáns, azonnal megálltunk, és az üvegfalon át nekiszegeztem a kérdést Maci Lacinak (Matz László hangmérnök – a szerk.), ő vajon milyennek hallotta?

F: Miért fontos ez a lemez? Komlóssy Erzsébet évtizedekkel ezelőtt felénekelt Rossz felesége például aligha meghaladható…

RA: Engem tükröz, s azt a vágyat, amely több is, mert kötelesség: bemutatnom hazám muzsikáját. Azt is mutatja, hogy magamat szerettem volna kipróbálni bennük, s ez miként sikerült. Kétségtelen, hogy egyik-másik számot színpadon nem vállalnám, általában mezzoszopránok éneklik, az én hangfajom számára kissé mélyen fekszik néhány soruk. De sokat forgattam őket, és igyekeztem a magam olvasatát kialakítani. Az előadó-művészet lényegéhez tartozik nemcsak a mű megszólaltatása, de önmagunkon történő átszűrése is. Ezért.

F: Mégis, ha dalesten szólalna meg a lemez műsora, hogy képzeljük el? Nemcsak igen erős érzelmi töltetű balladák, de Ligeti-groteszkek is elférnének a zongora konszolidált öblében?

RA: Jelenleg még nem tudom, hogy mozdítanám meg ezeket a darabokat. De vizuális típus vagyok, képekben gondolkodom. Simon Izát is arra kértem, hogy a Bartók-ciklus nyitódalának súlyos akkordjait úgy játssza, mintha egy nehéz színházi függöny nyílna fel.

F: Miért Simon Izabellára, miért zongoraművésznőre esett a választása?

RA: Hát nem sokkal szebb, mint bármelyik férfi?

F: Dehogynem. Ám azt is gondolhatom, hogy Ön akart dominálni képekkel, döntésekben.

RA: Izabella nem legyőzhető típus. Szerencsére két domináns egyéniség küzdelme volt a lemez.

F: Akkor itt az újabb csata: szeptember 23-án Robert Schumann híres ciklusát énekli majd a Zeneakadémián. Ezzel is óvatosságból várt? Vagy nagyon alul fekszik a vége?

RA: Ezúttal csak az időhiányt okolom. Most, jobban beléjük merülve szinte már magam is mérges vagyok, miért nem értem meg előbb az Asszonyszerelem, asszonysorsra. De az is igaz, hogy gyermekszülés nélkül nem lehet hitelesen elénekelni ezt a sorozatot.

F: Pedig már konziban feladja a tanár, kikönyörgi a növendék, és a Du Ring an meinem Finger alatt…

RA: …ringva nézzük a gyűrűnket! Hát igen, amit akkortájt az ember még nem érez, nem lát, arra később még megérhet: az említett dal maga a gyűrű, az önmagába viszatérő kör-forma. Ezt kell megmutatni, nem pedig kellékkel eljátszani. A vége, a Nun hast du mir den ersten Schmerz getan, a szeretett társnak, a gyermek apjának elvesztése valóban mélyre komponáltatott, de eszköztelen is, mintha döbbent recitativo volna. Ma már nem probléma a megoldása. Egyszóval: nem kell, nem is lehet mindent megélni, de ha volt az ember szerelmes, ha volt gyermek a mellén, másként nyílnak meg a boldogságról vagy az anyaságról szóló művek.

F: Pár nap, és operaszerepben halljuk Önt, a Turandot Liújaként. Már folynak a próbák, éppen nekem jut a kritikusi szerep aznap este, úgyhogy erről most ne többet. De melyik lesz a következő, immár nem félszcenikus, hanem végre szőröstül-bőrőstül operai fellépése nálunk?

RA: A Magyar Állami Operaházban fellépni nem megy könnyen, néha több szezon alatt se sikerül. Az is igaz, hogy én évekre előre tartok a naptárban, de például nagyon szívesen énekelnék a 2010-re tervezett Otello-felújításukban Desdemonát. Erre még nincs határozott válasz.

F: Apropó, Desdemona. Ettől a szereptől nem tartott?

RA: De igen, aztán Riccardo Muti bebizonyította, hogy "nekem írták", onnantól nem volt semmi probléma.

F: Beszéljünk a színpadi, de valóságos szomorúságról. Néhány éve egy gálaesten Ön által is becsült, egykor kiváló pályatárssal énekelt kis duettet – sajnos, lehangoló emlék marad, nem Ön miatt. Egy zeneakadémiai zongorás áriaesten pedig jóbarátja, a szláv vendégtenor torkából törtek elő kínos hangok az Edgardo-ária végén. Ilyenkor mit érez Rost Andrea?

RA: Segíteni szeretnék, mint ahogy mindig próbálok is, ha szorult színpadi helyzetet érzékelek. Abban a kadenciában hirtelen történt a baj, ilyenkor nincs mit tenni, a szívből jövő sajnálat marad, és a magunk sebezhetőségének tudata. Hogy a művészethez alázat kell, sokan, sokszor nyilatkozzák. Ám ha valami eltört odabelül, akkor még több alázat kell ennek a felismeréséhez. Maria Callas is vallott erről.

F: Mikor vallott erről Callas?

RA: Egy interjúban, amikor di Stefano fiának gyógykezelése érdekében vállalta, hogy visszavonultságát egy utolsó, Japánig jutó turnéig feladja.

F: Akkor én meg Fischer-Dieskaut fogom citálni: már magyar feleségével, Várady Júliával egyszer hallgatóztak egy New York-i szállodai lakosztály falán át, mert Callas épp erre a körútra próbált di Stefanóval. Kegyetlen volt, parancsnokoskodott, ez volna az alázat?

RA: Pedig itt is tetten érhető Callas áldozata. Ő akkor már világosan tudta, mit nem tud elénekelni, amit pedig még igen, azt hogyan. Talán ezért irányított ő, akinek a hangszere már nem volt intakt, míg di Stefano pályája még évtizedekig tartott. Sose felejtem el, amikor Kölnben hallottam őt, tizenegynéhány évvel ezelőtt. Nápolyi dalokat énekelt gyönyörűen, szívből jövőn. Egyébként is: "Pippót" igazi példaképnek tartom, szerintem még Callas is tőle tanult meg így énekelni.

F: A sokszor nyersen, nyitottan éneklő, inkább ösztönös mint tudatos di Stefanótól?

RA: Ne a technikát, inkább a formálást hallgassa benne, az elpusztíthatatlan életörömöt. Szinte utolsó pillanatig énekelt, hetvenkét éves koráig operaszínpadon is. S ha három éve nem bántalmazzák Kenyában, biztos ma is élne (Giuseppe di Stefano 2008. március 3-án hunyt el, hosszú betegeskedés után – a szerk.). Szó szerint csak agyonütni tudták.

F: Egyébként a pálya előrehaladtával, a világ kinyíltával nem változnak a példaképek?

RA: Nálam nem, az említett két művészt mindig, most is sokra tartom. Talán csak annyi ülepedett bennem, hogy Callast ma már elsősorban nagy muzsikusnak hallom.

F: Végül visszatérve a Schumann-koncert világához: mennyi próba kell Önnek egy dalesthez? Fischer-Dieskau azt is írja, hogy kétszer másfél óránál többet sose treníroztak Gerald Moore-ral.

RA: Ezt egy esetben hiszem el, ha már amúgy sokszor előadott műsort vettek újra elő. Mert rajtuk is hallatszik, mennyi elmélyülés, mélázás árán alakul ki egy-egy tökéletes frázis! Valamiért sikk lett letagadni a gyakorlást. Az én neves kollégáim között is több van, aki nem vallja be, számomra érthetetlen okból.

F: Akkor hát nem igaz a színházi bon mot, amely szerint "nem tehetem meg a többiekkel szemben, hogy gyakorolok"?

RA: Ez szellemes, de a művész önmagával, a saját elvárásaival szemben sem maradhat alul. Nekem egészen biztosan szükségem van arra, hogy elképzeljem, elemezzem, hogy beültessem a torkomba a hangokat, kipróbáljam így és úgy is a megoldásokat. Egyszerűen idő kell, míg egy darabot beéneklek, és szerintem egyetlen komoly művész se spórolhat ezen. De ne legyünk naivak, higgye el: stikában mindenki gyakorol!