Huba

Zenék változó környezetben

2008.10.14. 00:00

Programkereső

Hogy a szimfonikus zenekar nem puszta relikvia az egyre inkább muzeális jellegűvé váló koncertéletben, arra az olyan hangversenyek szolgáltatnak bizonyítékot, mint a ma esti.

Hiszen a 18. század második felében kialakuló műfaj, amely Beethoven szimfóniáival egy egész korszakot – s a kilenc alapmű nyomasztó nagyságával számos utána következőt – meghatározott, a 20. század második felében a kifulladás jeleit mutatta. A hagyományos keretekből kilépni szándékozó, e kereteket egyszer s mindenkorra megszüntetni kívánó avantgárd új kifejezésformákat keresett, hogy aztán a hatás-ellenhatás törvényének megfelelően a 20. század legvégén új virágkorát élje az egykor oly nemes műfaj.

A hangversenyen elhangzó négy mű között kapcsolódási pontot kínál az azonos – de legalábbis hasonló – apparátus alkalmazása, illetve az említett szimfonikus hagyományt illető, egyénenként különböző reflexió. Az egyes darabok aztán szerzőik vérmérséklete, ízlése, s nem utolsó sorban nemzedéki hovatartozása nyomán igen eltérőek egymástól. A szimfonikus műfaj kihívásaira mindegyikük másképp reagál, s e sokféleség hűen tükrözi a kortárs magyar zene gazdagságát.

A négy szerző három generáció képviselője, ketten közülük külföldön élnek és alkotnak. Az idősebb nemzedékhez tartozik a Németországban élő, egykor Stockhausennél és Ligetinél is tanulmányokat folytató Szathmáry Zsigmond, aki nemcsak zeneszerzőként, hanem orgonistaként is aktív. Az ő darabja kötődik a leginkább – már címadásában is – a 20. század elejének absztrakt szimfonikus zenéjéhez.

A középgenerációt az egykor zeneakadémiai osztályt alkotó Csapó Gyula és Tihanyi László képviseli. Tihanyi a rendhagyó módon elhelyezett zenekarból rendkívüli színeket „kever ki”, de ezek a színek nem valamiféle masszaként jelentkeznek, amelyben az egyes összetevők alig különíthetők el egymástól, hanem újfajta hangzásminőségeket képviselnek.

Tihanyi darabjához hasonlóan a fiatalabb generációt képviselő, rádiós szerkesztőként is jól ismert Bánkövi Gyula műve is osztott zenekarral operál. Darabjáról így ír a szerző: „A zenekari ülésrend talán nem szokványos, hiszen a hangszercsoportokat egy szimmetrikus tengely mentén két részre osztottam; így került a bal és jobb oldalra egyenlő számú vonós és fúvósjátékos. Ezt a nagyszámú együttest öleli körül öt ütőhangszeres, gazdag hangszerparkkal. A partitúrában és zenekari szólamokban is olvasható János evangelista alábbi néhány sora: ≪A szél fú ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy≫ – mely sorok hatalmas erőt adtak a kompozíció megírásához.”

d75ac402-2b74-4440-bb01-f991bbf2997c

A Kanadában élő és alkotó Csapó Gyula brácsaversenye, amelyet a világhírű izraeli brácsaművésznő, Rivka Golani rendelt a szerzőtől, különös módon viszonyul a concerto és a szimfonikus zene hagyományához: A mű tételszünetek nélküli zenei egység – írja a szerző -, amely mégis kollázsszerűen vágott, fragmentált anyagokkal dolgozik, egyetlen időív alatt. „Zenekar" (legalábbis kiindulópontként) nem létezik, csak „változó környezet": az egyes játékosok különféle koncertáló kamaraegyütteseket alkotnak. Ezek - mint átmeneti utastársak - sokféle összetételben, szerepben s alakban veszik körül a szólóhangszert, és megannyi követhető és folyamatos hangszín-létformát élnek végig a darabban. A szólóhangszer olykor szinte összeegyeztethetetlen minőségek között közvetít, s ezáltal lesz főszereplővé. A zene végletei - az időben ponttá zsugorodott „függőleges" és a zenei térben időtlenül lebegő „vízszintes" formák - között a szólista közvetít. A „vízszintes" szakaszok „buborékok a csend felületén" (Cage szóhasználatával), és leggyakrabban a cseleszta, Glockenspiel, xilofon és vonós üveghangok színeit ötvözik ismétlődő formulákba. A „vertikális" elemek ezekbe a „hangzó édenekbe" hasítanak bele, s lökik tovább a művet a maga útján; e vágások ereje alól csak a brácsa marad a kivétel. A darab végén viszont a szólóhangszer, miután az eddigre már teljessé váló zenekar ollójának többszörösen ellenállt, egy „pillanatnyi örökkévalóság" - a cseleszta és a hárfa utolsó hangjai – számára, melyek itt „vágásként" jelennek meg - önkéntesen teret nyit.

(2008. október 14. 19:30 - Müpa, Fesztivál Színház
Zenék változó környezetben
Km.: Rivka Golani (IL, brácsa), MR Szimfonikusok (vez.: Tihanyi László)
Műsoron: Szathmáry Zsigmond (1939): Három zenekari darab (2002); Csapó Gyula (1955): Concerto brácsára és változó környezetre (2008) - ősbemutató; Tihanyi László (1956): Húsz éjszakai meditáció (2005); Bánkövi Gyula (1966): Les fleurs du vent (2004)
)

 
0b4e7805-7123-4123-901d-2e8af204cb1e