Gyöngyi

"Legközelebb majd ircsebben fogok bölni"

2008.10.19. 00:00

Programkereső

Mint Mozart egyik legelszántabb, talán legrajongóbb és szándékai szerint biográfusi babérokra véletlenül sem törekvő életrajzírója, Wolfgang Hildesheimer kíméletlenül megállapította, a zeneszerző életének feltérképezésére vágyó utókor mindig is szeretett valamiféle mérték utáni szabóság metódusával dolgozni, eleve olyan előfeltevésekkel közelítve Mozart életének viszonylag bőségesen dokumentált tényeihez, amelyek biztosították a vizsgálódásuk révén kirajzolódó portré furcsán androgün báját.

A 19. század heroikusan szemérmes zsenikultuszának szellemében a művészi személyiség példaértékű nagyságában keresték az életmű esztétikai megfejtésének kulcsát, a személyiség jellemző jegyeit ugyanakkor patetikus lelkesedéssel a kompozíciókból szűrték le, a jelenséget önmagával definiáló csellel bűvölve tárgyilagossággá egy recepciótörténeti pillanat szubjektív elvárásait. Mozart esetében az igyekezet különösen fonák eredménnyel járt. Noha az illendőségnek minden tekintetben megfelelő kép eredetileg a géniusz törékeny szépségét, a zabolátlan erők fölött uralkodó isteni tökéletességet volt hivatott hirdetni, a minden emberi vonásától megfosztott komponista alakja idővel vérszegény fantommá vált, az európai kultúrtörténet egyetlen olyan művészének karikatúrájává, aki animációs marketingharcosokkal kénytelen felvenni a versenyt az édességboltok kirakataiban.

Pedig a kortársak mit sem tudtak még az antik tökéletességről, a míves finomságról, a gyermeki ártatlanság derűjéről és a többi toposzról, ami a 19. században Mozart személye köré fonódott. Goethe például kifejezetten a visszatetsző, hátborzongató jelenségek mestereként tekintett rá, amikor egy Eckermann-nal 1829-ben folytatott beszélgetésben azt állította, hogy a Faustot kizárólag Mozart zenésíthette volna meg, ha megéri a mű elkészültét, mert csak az ő zenéjének volt sajátja az a Don Giovanniban tisztán megnyilvánuló "taszító, ellenszenves, irtóztató jelleg", amit a téma megkívánna, és ami – Goethe számára feltétlenül sajnálatosan – nemkívánatossá vált az új évszázad nemes eszményeket hajszoló operaszínpadán.

Bár Goethe zenei ízlését a zenetörténet-írás hagyományosan nem becsüli túl sokra, megjegyzése Mozart művészetének egyik lehetséges korabeli visszhangjaként, a komponista szellemi nagyságának értékeléseként már csak azért is figyelemre méltó, mert a "taszító" és "ellenszenves" jelzők meglehetősen idegenek attól a féktelenül gyermeteg figurától, amelyet a 20. század második fele teremtett, hogy megszabadítsa Mozart alakját a szinte teljesen jelentés nélkülivé erőtlenedett szépség naivitásának átkától. Noha kérdés, hogy az alkotó személye szükségszerűen inspirációs forrása-e a művek értelmezésének, az írásos dokumentumok mindenképpen azt sugallják, hogy az ízlés változásának megfelelően átdolgozott Mozart-portrénak valamivel több köze lehet a modellhez, mint a csodagyermeket konzerváló korábbi változatnak volt.

1f426a5e-06b5-4f1a-8bd0-0fc65c53f81a

Kortársainak visszaemlékezéseiből valószerűtlenül megfoghatatlan figura bontakozik ki, csupa vibrálás és szüntelenül csapongó fantázia, csupa lendületes fegyelmezetlenség, felületes ígérgetés, megbízhatatlan könnyedség, olyasvalaki, aki, mint Caroline Pichlertől tudjuk, képes volt egy megindító szépségű, improvizált variációsorozat közepén felugrani a hangszer mellől, hogy székeken átugrálva és nyávogva szaladgálni kezdjen a szobában. A "valódi Mozart" bizonyítékokra támaszkodó, tárgyilagos rekonstruálására tett kísérletek ugyanakkor éppen a zeneszerző következetesen töredezett önábrázolásának következtében bizonyulnak zsákutcának. Levelei egyik pillanatról a másikra csapnak át a végletekig hajszolt nyelvi abszurditás területére, a Monthy Python társulatát megszégyenítő alapossággal szedve betűrendbe egy alkalommal például azokat, akiknek üdvözletet szándékozott küldeni Salzburgba, megemlítve "florian páter udvari bolondot és minden éjjeliőrt", "Quilibet, quodlibet urat és valamennyi berekegőt", valamint "oxenstirn grófot, oberbreiter urat és minden salzburgi ökröt” is, majd elnézést kérve, mondván: "Ne vegye tőlem pakon a zopa, hogy ma ilyen vagyok, nem segítek magamon tudni." Olyan minden részletre kiterjedően bontakoztatta ki a ránk maradt szövegekben groteszk énjét, hogy sikerült önmagát a zenetörténet talán legenigmatikusabb komponistájává változtatnia, aki írott bizonyítékok segítségével a legkevésbé sem közelíthető meg, mert érzései elvesznek az altesti célzásokban, humora és véleménye a szójátékok vad kavargásában, lelkifurdalása, önbecsülésének harcai és gyásza az opera seria librettók nyelvezetének túlságosan is tökéletes ismeretében és lenyűgözően szemérmetlen alkalmazásában. Ellenáll minden kategorizálásnak, mert nincs a személyétől eltávolítva értelmezhető és ezáltal támpontot nyújtó elem az életében. Sem derekas szolgálatból, sem istenfélelemből, büszke művészi ars poeticából, tekintélyes polgári életformából, kitüntetett mester mivoltból, világfájdalomból vagy épp szigorból nem épített díszleteket maga köré. A szavak hatalmában bízó utókorban azt a benyomást kelti, mintha kizárólag zenében létezett volna.

A róla fennmaradt kép komolytalanságától vezetve az ember hajlamos megértőbben viszonyulni a 19. század porcelánfigura-kultuszához. Bármilyen nehéz is azonban egymásra vonatkoztatni az életmű racionálisan jószerével felfoghatatlan harmóniáját és a zeneszerző szeszélyesen megbízhatatlan alakját, ha elhisszük Axel Martininek, Thomas Mann a Királyi fenség című regényében szereplő díjnyertes költőnek, hogy az alkotónak a lehető legtávolabb kell tartania magát mindattól, ami művében megnyilvánul, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy aligha jártunk volna jól, ha Mozart megtanul bölcsebben írni.

(2008. október 27. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - "Mozart: szimfónia, zongoraverseny és mise" – Malcolm Bilson (fortepiano), a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertje, Mozart: C-dúr szimfónia, K 338; d-moll zongoraverseny, K 466; c-moll mise, K 427, km.: Hamvasi Szilvia, Halmai Katalin (szoprán), Kálmán László (tenor), Cser Krisztián (basszus), vez.: Vashegyi György)