Vendel

Hangokba fojtva

2008.10.25. 00:00

Programkereső

Megáll-e magában, koncerttermi, kamarazenekari előadásban, leköti-e figyelmünket egész estén át Michael Nyman zenéje? Beindítja-e fantáziánkat, amit kíséretképpen komponált Greenaway, valamint Jane Campion és más rendezők felkérésére? Még a kisebb hibákkal tarkított előadás is megmutatta, hogy film nélkül is milyen hatásos darabok ezek.

A Michael Nyman Band

Kicsit igazságtalan a bevezető kérdés, mert a hatvannégy éves brit Michael Nyman, a világ egyik legismertebb aktív filmzene-szerzője darabjait pályája kezdete óta "élőben" is előadja. A Nyman Band színházi együttesként alakult, eredetileg Campiello Bandnek nevezték. Az Il Campiello (A terecske) című Goldoni-darabot, amely egy velencei életkép, Bill Bryden rendezésében játszották, és a színpadon, a darab szerint egy gondolában elhelyezett zenekar természetesen nem csak imitálta a zenélést. Önállóan Mozart Don Giovannijára épülő szerzeményével több mint harminc évvel ezelőtt mutatkoztak be a londoni Nemzeti Színház előcsarnokában. A Band nem sokkal később vezetője nevét vette fel, és azóta is rendszeres fellépéseket vállal - Nyman például éppen a tavalyi Velencei Biennálé felkérésére komponálhatott nekik új darabot. A vezetője a zongora mellől int néha be, de túlzás volna őt karmesternek nevezni, monoton szólamait kalapálja a zongorán, és vastag keretes szemüvege mögül szigorúan sandít zenészei felé oldalvást.

Az időközben eltelt három évtized alatt Nyman túl van összesen tizenegy Greenaway-film, több más világsiker, így elsősorban a Zongoralecke komponálásán. Kiterjedt életművének legtöbb darabja néhány éve alapított saját lemezcégén keresztül is hozzáférhető. Ha a lemezkiadás felől nézzük, akkor a koncert leginkább a Greenaway Revisited (2005) című lemezre épült. Bevezető kérdésünkre tovább árnyalja a választ, hogy ez a fogalom, a "revisited" ezúttal azt jelzi, hogy a zeneszerző saját filmzenéit megrostálta, kicsit áthangszerelte, újra szerkesztette és emberi fogyasztásra még alkalmasabbá tette, hogy ugyanis a koncertszerű előadás kívánalmainak még jobban megfeleltette őket. Az igazság kedvéért azt is hozzá kell tennünk, hogy operái és egyéb "önálló" művei ezen a koncerten nem szerepeltek, az csak a népszerű filmzenékre épült.

Az akusztikus és elektromos hangszerek, a klasszikus zenei elemek átvétele, Mozart zenéjének mozsárba aprítása majd másképp összerakása, a tizennyolcadik századi dekadencia és a mai világ abszurditásának egymásra vonatkoztatása - ezek a Nyman zenéjét meghatározó ellentétek. Stílusára pedig sokszor rámondják, hogy repetitív - de ez jellemzően csak a Greenaway filmekhez kapcsolható témákra vonatkozik. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Greenaway-jel ’91-ben dolgozott mindeddig utoljára együtt, és hogy vele inkább volt társalkotó. Az egyik filmhez például a zárójelenetet a rendező komponálta a már rögzített zenei sávhoz illesztendő.

A repetitív zene azért igen alkalmas játékfilmek kíséretére, mert a második-harmadik ismétlés után a hallgató füle rááll arra a variációra, amit a már hallotthoz képest a zeneszerző megváltoztat, és ez ellentémaként is funkcionál: még a dallamra figyelünk, de feszültséget kelt a változás. Nyman ezt a feszültséget nagyon gyakran nyilvánvaló disszonanciával fokozza, tudatosan épít erre a hatásra, és a több azonosan hangsúlyos melódia, egy sajátos polifónia hatása olyan, mintha ezek vetélkednének a figyelmünkért, tovább fokozva ezzel a feszültség érzetét.

A Nemzeti Hangversenytermet ezúttal nem a klasszikus koncertek törzsközönsége töltötte meg zsúfolásig, ami nem csoda, hiszen Nyman szerzeményei is legalább annyira populáris, mint klasszikus zenei eszközökkel élnek. Ugyanakkor van valami - feltehetően szándékosan - kimódolt, merev, szögletes Nyman egész lényében, ami még a meghajlásában, vagy a zenekar szabályos elhelyezésében is tetten érhető. A szaxofon és a hegedű, mint vezető dallamhangszerek már az első darabban, a Csodaországban szokatlan, feszítő hangzást produkáltak együtt, amely hasonlóan a régebbiekhez, a kiszámíthatóság és a váratlanság hatásának keverésével operál. Nyman mindig végletekben gondolkodik, már itt a pikoló és a tuba kapott egyszerre fontos szerepet. A Prospero… öt témájának előadása igen meggyőző volt: nagyon élénk, nagyon mozgalmas hangjegyek sorakoztak katonásan. A zongoraszólam volt a legkönyörtelenebbül monoton. Az elkerülhetetlenség közeledtét még expresszívebben mutatja a második részben elhangzott Számokba fojtva zenéje. Sajnos a fantázia-csiklandós darab előadásában kisebb ritmikai pontatlanságok, a vonósok kisebb intonációs elcsúszása fordult elő. A zene kínosan analitikus jellegével, repetitív felfogásával ezek a máshol is előfordult pontatlanságok nehezen férnek össze. Közel hibátlan volt viszont A rajzoló szerződése a második rész zárásában.

Kétségeim voltak viszont a Zongoralecke interpretációjával kapcsolatban. A film zenéjének fő részei egy skót dalgyűjtemény darabjait veszik át, dolgozzák fel, alkotják újra, hogy a legadekvátabb kifejezési formát adhassák a 19. századi történet szereplője érzéseinek. Mint ismert, a főszereplő, a néma feleség legbelső érzéseire csak a zongorajátékából lehet következtetni. De Nyman szóló előadásában nem éreztem azt az expresszivitást, amit a film többszöri megnézése során igen.

A három ráadás azért jelzi, hogy Nyman mint eredeti és nagyhatású zeneszerző megérdemli az ünneplést, szerzeményei celluloid nélkül is fenn fognak maradni, bár a nehéz repertoár - ha már koncertturnéra viszik - pontosabb előadást érdemelt volna.

(2008. október 21. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - The Michael Nyman Band; tagjai: Michael Nyman (zongora), Gabrielle Lester, Catherine Thompson (hegedű), Catherine Musker (brácsa), Tony Hinnigan (cselló), Martin Elliott (basszusgitár), David Roach, Simon Haram (szoprán- és altszaxofon), Steve Sidwell (trombita, szárnykürt), Dave Lee (franciakürt), Nigel Barr (basszusharsona), Ralph Harrison, John Greenough (hangmérnök)