Jácint

Majdnem fantasztikus szimfónia, kevésbé fantasztikus versenymű

2008.11.04. 00:00

Programkereső

Soha nem felejtem azt a konferenciát, amely az egyik reprezentatív dunaparti hotel dísztermében zajlott, a nyolcvanas években, talán 85-ben, Bartók halálának negyvenedik évfordulóján, minden esetre valamely jeles alkalom ürügyén.

Hatalmas tekintélyek ültek a teremben, csupa világhíres zenetudós. Egy kissé kopottas öltözékű kínai úr kért napirenden kívül szót, s botlatodozó angolsággal rémes közhelyeket mondott Bartókról. Eleinte kínos mosoly, ideges feszengés, majd egyre feszültebb csend fogadta. Mindeki megértette, hogy itt valami rendkívüli történik. A kulturális forradalomnak nevezett képtelen dúlás után egy hatalmas ország végre kilábalni látszik a válságból: saját tiszteletreméltó hagyományai mellett nem utasítja el többé a "nyugati" művészetet, nem tekinti bűnösöknek azokat, akik ezt művelik, adják tovább a Nagy Fal mögött (azazhogy az ő felfogásuk szerint: előtt).

A toulouse-i zenekar pénteki hangversenyének zongoraszólistája, a fölöttébb tetszetős megjelenésű Sa-Chen még meg sem született ekkor, tanárai azonban átélhették a borzalmakat Szecsuán tartományban. Tudhattak róla, hogy Liu Si-kunnak, a Liszt-verseny hajdani díjazottjának a vörösgárdisták a hatvanas években tönkretörték a kezét, nehogy burzsoá művészettel foglalkozhasson. Mégis: megőriztek valamit abból, amit valaha ők tanulhattak, és átadták a fiatal generációnak. Megtanították a tehetséges kislányt a zongorajáték alapjaira. Mit tett hozzá később – ma Németországban él – csak ő tudná megmondani. ("Őt kellene megkérdezni"- hogy az undorító mai magyar sajtósablonok egyikét idézzem). Egy mindenesetre tény: míg számos távolkeleti (japán, koreai, kínai) muzsikus esetében a hazai kritika némi nagyképűséggel, de nem teljesen alaptalanul teszi szóvá, hogy az illető remekül kezeli hangszerét, de az úgynevezett (közelebbről persze sohasem meghatározott) "lényegről" halovány fogalma sincs, Sa-Chenre ez a közhelymegállapítás nem áll. Ő nem zongorista-gép (legelső futama kissé koszosra sikeredett, az energikus-erőteljes részleteket érezhető erőfeszítés árán győzte), viszont nyilvánvalóan megérintette Chopin költészete. Azt a finomságot és érzékenységet, ahogy az e-moll zongoraverseny nyitótételének lágyabb "második" témáját, majd a dúr melléktémát vagy a finale táncos motívumait s a két Chopin-ráadást (különösen az Impromptu-t) játszotta, lehetetlen idomítással megtanulni, ehhez valóban azonosulni kell a zeneköltő gondolataival.

faee89dd-b0fa-45e9-8019-aa2c91036562

Hogy a versenymű mégsem adott maradéktalan élményt, hogy időnként unalmasnak éreztem, azért a legkevésbé sem a szólistát okolhatom. Egyrészt (s nyilván főrészt) bennem lehetett a hiba, másrészt a műben, harmadrészt a zenekar, illetve karmestere teljesítményében. Az első ok hosszas magyarázatától hadd tekintsek el. A második talán szentségtörésnek hat ezen a fórumon, de legalább jót lehet rajta vitatkozni. (Várom a mérges ellenvéleményeket). Úgy hiszem, Chopin nem a nagyméretű művek igazi mestere, és semmiképp sem a zenekarkíséretes műveké. Egyik zongoraversenye, vagy zongora-zenekari kompozíciója sem ér fel szonátáinak, balladáinak, scherzóinak vagy éppen apró mazurkáinak magaslatára. Tegyük hozzá: zongorára és zenekarra inkább fiatal éveiben írt, utóbb mintha maga is érezte volna, nem ez a fő területe. Nem csoda, hogy a toulouse-iak sem tudtak a kissé szürke zenekari szólamokkal sokat kezdeni. Többet persze lehetett volna. Csakhogy – itt a harmadik ok – karmesterük, Tugan Szokijev sem állt mindig a feladat magaslatán. Hatalmas elánnal, ám kissé darabosan kezdte a nyitótételt, mozdulatai inkább szögletességet, mint hajlékonyságot sugalltak. Abban sem vagyok biztos, hogy ekkora apparátusra van szükség Chopin versenyműveinek megszólaltatásához. A mi Erkel Ferencünk annak idején úgy mutatta be az e-moll koncertet Pesten, hogy nagyjából fél tucat muzsikus kísérte! Ez nyilván végletes túlzás (bár szívesen beülnék az időgépbe…), de a brahmsi méretű együttes is az.

Igazi erényeit a zenekar és az észak-oszétiai származású, Leningrádban tanult karmester kétségkívül a második félidőben mutatta meg. Berlioz Fantasztikus szimfóniája alighanem régi repertoárdarabja a toulouse-iaknak. Részben igen kényes, részben viszont az előadók számára roppant hálás kompozíció. A keringős "Bál" tételt, meg a negyediket ("Menet a vesztőhelyre") elég feltűnő hiba nélkül eljátszani, hogy hatásos legyen. A záró "Boszorkányszombat" különleges színvilága, harangozása, Dies irae-idézete is megteszi a magáét – bár a bevezető feszültéségét elég nehéz megteremteni (most sikerült). Az első és harmadik tétel ("Álmok, szenvedélyek", illetve "Jelenet a mezőn") viszont kifejezetten hajlamos a szétesésre. Az elsővel ezúttal sem voltam teljesen elégedett: Szokijevet még mindig kissé merevnek láttam. A harmadikért viszont hálás vagyok neki és együttesének. Mindeddig úgy hittem: ez a mű gyenge pontja. Pedig ha helyes időbeli arányokkal és jól kikevert színekkel adják elő, bizony nagyszerű muzsika. Ezért a revelációszerű élményért feltétlenül érdemes volt elmenni a Művészetek Palotájába.

A publikum természetesen tombolt, s jöttek a ráadások. Kettőt vártam meg. Róluk vagy jót, vagy semmit. Maradjunk ezúttal a semminél.

(2008. október 31. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Orchestre National du Capitole de Toulouse; km.: Sa Chen (zongora); vez.: Tugan Szokijev; Chopin: e-moll zongoraverseny, op. 23; Berlioz: Fantasztikus szimfónia, op. 14)