Lukács

Teremtés vagy sem

2008.11.07. 00:00

Programkereső

Az Aegon Magyarország 2006-ban nagy összegű irodalmi díjat hozott létre, de nem csak ennyit tett, mivel a program ötletgazdája és szakmai vezetője, Eszéki Erzsébet kitalálta hozzá a díj társát is. Az Aegon Művészeti Díjról szakmai zsűri dönt, fél évvel később pedig már a díjazott író jelöl másik magyar alkotót az Aegon Művészeti Társdíjra, méghozzá a nyitás, az egymás iránt figyelem jegyében másik művészeti ágból. Olyan alkotót, akire érdemes ezzel az elismeréssel is felhívni a figyelmet.

A szakmai zsűri az idén Térey János költőt választotta Asztalizene című drámájáért, így ezúttal Térey János javasolt másik magyar művészt Az Aegon Művészeti Társdíjra. Jelöltje, Kovalik Balázs rendező október 30-án, a Képzett társítások – Aegon-estek a Nemzeti Színházban című sorozat keretében vette át a díjat az alapító társaság vezérigazgató-helyettesétől, Horváth Andreától, az est vendége az idei két Aegon-díjas művész volt, s Térey János ott olvasta fel laudációját Kovalik Balázsról.

A laudáció elsőként az Élet és Irodalom 2008. november 7-i számában látott napvilágot.

Térey János: Teremtés vagy sem

Kovalik Balázsról
Laudáció a 2008-as Aegon Művészeti Társdíjhoz

Teremtés vagy sem? Mármint a színházi rendezés. Sokszor föltettem magamnak ezt a kérdést. Inkább nem. Általában hiányolom innét a teremtő gesztust. A majdnem-semmiből, az ősködből előhúzni, a szakadékból fölemelni a valamit. Az előzmény nélkülit. Ilyesmi az esetek kilencven százalékában nem történik ma, Magyarországon. A gyáva színház nem alkot. Inkább elrendez, lakberendez, ide-oda pakol; szelektálja, csoportosítja az örökölt klasszikusát. Kirakójátékot játszik, és az még a jobbik eset, ha legalább a saját törvényei szerint jó, azaz szórakoztató. Kiszolgál vagy szolgáltat: interpretál, szétszálazgat, értelmezget, de sosem szenved meg a koncért. Ráhúzza a rögeszméjét a másképpen-készre, beleteszi a picike ötleteit. Mintegy „földolgozza” a papíron szereplő tartalmat. Nem meg-, nem ki-, hanem: földolgoz. Hogy hasson, átlényegítsen és közel hozzon, átélhetővé tegyen bármit is: azzal mindörökre adós marad. Mély főhajtás jár a mindenkori kivételeknek. Sokáig szelíden tiltakoztam az ellen a szemlélet ellen, hogy a mű kiszikkadt csontváz, amelybe időnként életet lehel valaki. Gondolván, a leírt szó, a partitúrában rögzített hang megszólaltatása köré épül a deszkákon minden. Aztán láttam egyrészt a roppant rendezői tanácstalanságot itt és ott, másrészt láttam azt a hullaházat vagy inkább elfekvőt, amelyben tetszhalott színművek százai halmozódnak föl folyamatosan – és nem kizárólag csak Magyarországon –; aztán, még később, ámulva fedeztem föl mindazokat, akik mégiscsak képesek életet lehelni a színház kísérteteibe, és akkor, részben, igazat kellett adnom a fönti nézetnek.

Az a rendező, aki ébren tartja a figyelmünket, folyamatosan rákérdez az alapokra. Azaz magára a múzeumra. Eszményi esetben nem a konvenció szolgája és nem a kultúra kegyurainak hűbérese, hanem alkotó. Nem csak az agyában, nem csak "a szívében", hanem a bőrén hordozza a megoldandó problémáját. Kiül az arcára. Az operaházat nem csupán az különbözteti meg a hangversenyteremtől, hogy zsinórpadlása van, hanem az is, hogy a színpadára lépő énekesek egyben színészek is. Másodpercre sem elfelejteni!, hogy a színészvezetés emberekkel való bánásmód ugyan, de nem közlekedésrendészet és nem etikett-tanfolyam. A személyiség másik védjegye, hogy képes közösséget építeni maga köré – ha hónapokra csupán, akkor hónapokra –, s ami lényegesebb: egyben is tudja tartani az embereket, ameddig szükséges. Kijelentések skáláját és súlyát ismeri az udvarlástól a dorgálásig, sőt a fenyegetésig. Elsősorban teremtői, másodsorban osztályfőnöki képessége van. Számol az emberi tényezővel. Például tudnia kell, hogyan csitítható le egy tomboló szoprán. A rendező ilyenkor alázatos, mert általában önzőnek kell lennie. Önzőnek, mert csakis így építheti föl magát az előadást. A sajnálatosan egyszerit. Kényúrnak kell lennie, kész tervvel a fejében és teljes hatáskörrel a házában. És messzemenő következményekkel a jövőben. A rendezői önzést ismerjük. A rendezői szörnyetegséget. Nem hangzik el kérés önzetlenül a színház mennyezete alatt. A végeredmény gyakran valaki saját, külön bejáratú, fárasztó és belterjes egotripje, nem egyéb. Szerencsés esetben egy eddig nem volt és mostantól létező minőség. Vagyis: egy új mű.

d97abc21-4362-4df0-a6a9-0a359a9865e6

Nem isten. És mégis teremtenie kell. Kovalik Balázs képes teremteni. Az egykori néző – név most nem számít – kétszer vesztette el maradandóan a hitét a színházban, a budapestiben. A budapestiekben, a magyarországiakban, mert, Istennek hála, azért többféle iskola van. Az első kiábrándulás akkor érte, amikor húszévesen elriasztotta a kilencvenes évekbeli, néphülyítő körúti kommersz. A klasszikus ikonográfia toldozgatása, bájos vagy bájtalan remixek, esetlen nagyvonalúsággal összecsapott jelenetek, pillanatnyi ötletszerűség, ennek nyomában és az egész mögött, természetesen, átgondolatlanság, a rögtönzés tébolya. Lemondás lépten-nyomon, és főleg: pitiánerség. Mindig megalkuvás a végeredmény. Mert barátiak-e a kompromisszumok? Soha. Rémítette a langyos prostituálódás, az önélvező posvány, az alacsonyan szálló öntudat, amelyik élvezi saját alacsony mivoltát.

Tizenöt évvel később másodszor is telítődött a színházzal: személyes és többszörös köze lett hozzá, mindennapos vendég lett a szentélyeiben. Egyfelől tenyerén hordozta a színház, új horizontot adott az életének, s ezért soha nem múló hálával gondol rá; másfelől újból megdöbbentette, látta a nagy képét, az intrikáját, az alkuit és az ingoványait. Saját bőrén érezte az örömteli feszültséget bemutató előtt, ugyanakkor saját szemével tapasztalta a "kortárs útkeresés" problémáit. A mai magyar színház gyáva. Gyáva, és ennek oka nem csupán a szubvenciók szűkös és föltételes mivoltában keresendő. Általában sem szeret kockáztatni. Félti a bőrét a néző dühétől, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól, nagyjából mindentől. Ritkán beszélget, ritkán tanácskozik. Nem kér, nem javasol, hanem megrendel és utasít.

A közmondásosan félős, kompromisszum-halmozó kortárs hazai színjátszáshoz Kovaliknak semmi köze sincs. Kovalik értelmesen alázatos és okosan célratörő. Nem alkuszik. Azt játszatja el, ami a szereplő fejében van, s nem föltétlenül a szövegkönyvben rögzített direkt cselekvést vagy mondatot. És hogy – úgymond – "németes?" A száraz, szögletes-forma, helyenként bumfordi humora, az talán tényleg németes. Amúgy csak a fölületes szemlélő tesz ilyen észrevételt. Kovalik Balázst nem avantgárdoznák, nem moderneznék le a kétezres években sem Moszkvában, sem Bukarestben. Bármilyen meglepő, de az ő etikája a hűség a műhöz: nincs egyetlen jele, parányi gesztusa sem, amely ne a mű belső törvényeiből következne szervesen. Hálózata biztos fonatú; az egyik elem, például a jelmez nem azért születik, hogy a díszlet szemléltető anyaga legyen, a díszlet sem ábra a zenéhez vagy a szöveghez. A hálózata gondolatteli és általában lebilincselő.

Jónéhány beállítás, éles kép beleég az emlékezetbe. A végtelenül puritán Kékszakállú. A zenekar a színpadra telepítve. Hó és jég. A Borisz Godunov hullaháza a hatalomért lihegő aspiránsokkal, a rácsodálkozás a vérre. A törölközőbe csavart nők az Elektra fürdőjében és Oresztész géppisztolysorozata. Az Anyegin fekete rózsái, a veszélyesen lengő lámpa a pétervári dandy teste fölött. A csavar fordul egyet termékeny tejtava. A birodalmias Turandot. A folytonos járás-keléssel kombinált, kicsit túlzsúfolt szenvedéstörténet a Fidelio nyersbeton erődítményének teraszain. A Mozart-maraton pontosan annyi energiát kért a nézőjétől, mint amennyi erőt egy repülőút szív föl két kontinens között; de mit adott cserébe! Egy egész új földrészt. Mindenekelőtt az elemi erejű és a játszók között világos potenciarendszert kiépítő Don Giovannira emlékszem, az egyik leggazdagabb szövetű rendezésre, amelyet valaha láttam.

Kovalik Balázs alázattal szedi atomjaira a múzeumot.