Huba

Apostoli idők

2008.11.12. 00:00

Programkereső

Nem is oly rég, ugyanitt, a Művészetek Palotájában, egy magyar komponista 1956-os requiemjét hallgatva kellett eltöprengeni a "főmű" mibenlétén. Azt hiszem, főmű-ügyben ritkán esik egybe az utókor és a szerző véleménye. Így volt ez most is. Bernstein Miséjével kapcsolatban senki sem értene egyet magával a szerzővel, aki egyértelműen legfontosabb művének tartotta.

A 120 perces, de egyáltalán nem monumentális darab "hibáiról" bőséggel megemlékezik a remek, Solymosi Tari Emőke által jegyzett, tartalmas műsorfüzet, természetesen apologetikus jelleggel. Szinte a művet érintő összes kifogást felvonultatja, majd igyekszik e kifogások élét elvenni azzal, hogy rávilágít a szerzői szándék mozgatórugóira, a kompozíció poézisére. Érdekes, hogy a jogos kritikák között (eklektika, blaszfémia stb.) nem bukkantam rá a leglényegesebbre, arra, hogy a mű legtöbb részlete elképesztően ötlettelen, mintha Bernstein nem is akart volna eredeti bluest, eredeti swinget, eredeti kánont vagy eredeti gospelt írni. Csak tipikust.

A Mise Böhm György rendezésében a várakozásomnál árnyaltabb kompozícióvá (színpadi akcióvá) vált. A darab apokaliptikus tónusára (arra, hogy ez a rendhagyó mise a "rendes misék" utáni idők darabja) könnyen rá lehet ismerni. Hogy a darabnak legalább ilyen erős apostoli hanghordozása is van (azaz a misék előtti, az ókeresztény, teológiailag "zavaros" időket visszhangozza), nos, ez kevésbé nyilvánvaló. Böhm rendezésének legnagyobb erénye, hogy a két végpont, a vég és a kezdet közül magam a kezdetre vonatkoztatható asszociációkat éreztem erősebbnek.

Vegyünk néhány egyszerű, de erős jelzést. A színpad elején, jobb és bal oldalt, rendezetlen halmokba rakott köveket láthattunk. Távolabbi sorokból nézve talán rom-asszociációt keltett (vég, pusztulás, stb.), közelebbről azonban látszott, hogy alapozáshoz használt, vadonatúj, beton zsaluzóelemek. Itt bizony építkeznek, itt épül valami. (Az új egyház?) A színpad fölé emelt világítóablak, rajta egy kereszt, szintén "kétidejű". Maga az ablak dróthálós üvegből, a színpadi ellenutópiák kedves anyagából készült. Elhelyezése viszont az ősegyház pincelétére utal. A táncos-énekes szólisták műanyagba (nylonba?) csomagolva, egyfélére maszkolt ábrázattal, néha görcsös mozdulatokba kényszerülve játsszák szerepüket. Dalolva, de nem önként kerültek ebbe az élethelyzetbe. Kezükben bőrönd, mindegyikben egy kicsi sorsdarabka. Ismerős, apokaliptikus kép. Holokauszt. Ám ez az arcnélküliekből álló tömeg mégiscsak egyéniségekből áll, a bőröndök nem rejtenek két egyforma sorsot, s amikor kiderül róluk (például az Episztolában), hogy mindenki a maga életproblémáját cipelte be a templomba, és saját (a kívülállónak kicsinyes, neki létfontosságú) kérdéseire vár választ (Istentől, paptól, bárkitől), akkor kiderül, hogy ez a gyülekezet még ótestamentumi viszonyban áll Teremtőjével. Nem kell bizonygatni, hogy az Újtestamentumhoz képest az Ótestamentum a magánéleti nyűgök és nyavalyák valóságos enciklopédiája, és Isten épp ezekben a hétköznapi kínokban válik megszólíthatóvá. Ha valami zsidós Bernstein művében, akkor a jeruzsálemi ókeresztény gyülekezet szellemének megidézése biztosan az. A kenyértörés szertartásának bernsteini feldolgozása például a kora keresztény idők két szín alatti áldozatára utal, arra a hagyományra, amikor a hívők (még) bort és kenyeret is vettek magukhoz. S a zavarossá lett bor (Bernsteinnél) mérgezi meg a híveket; baleset, mondja a pap.

Bizonyára volt olyan néző, akit további példák említésével sem lehetne meggyőzni arról, hogy a Mise valami formátlan, még kialakulatlan, ősi szertartást próbál a maga sajátos, modern eszközeivel reprodukálni. Magam úgy éreztem, ha nem a kezdeti idők, hanem kizárólagosan az utolsó napok lebegtek volna Bernstein lelki szemei előtt, akkor a záró zene emelkedett, bizakodó és himnikus hangját nehéz lenne hitelesnek elfogadni. Így viszont – köszönhető a rendezés erre is, de főleg amarra nyitott koncepciójának – a giccs igazsággal telítődött.

Bernstein mondja, hogy "mindig is akart valamiféle istentiszteletet komponálni, mely a különböző vallások, szekták, ősi vagy törzsi hitek elemeit foglalja magába", azt hiszem, habár a katolikus liturgia adta a keretet, a "szektás" tartalom csakis a fent részletezett apostoli egyház liturgiája lehetett. Egy olyan liturgia, melybe még minden beszivároghatott az utcáról, melyhez mindenki hozzáadhatta a magáét, melyet még nem kanonizáltak bölcs egyházatyák.

A Misét latinul és magyarul énekelték. A magyar szöveg (Mericske Ernő munkája) énekelhetősége a vállalható kompromisszum kategóriájába tartozik, nem csikorog jobban, mint az a latin dikció, melyet Bernstein hallhatóan Stravinskytől tanult. Az operett-, musical- és operaénekesekből álló gyülekezet (a bőröndös számkivetettek csapata) nem okozott csalódást. A Dona nobis pacemet, ezt a húzós rock-musicalbetétet (melyet a rock-zenész az "Adj békét Uram"-mal megközelíteni sem tudott…) elementárisan hozták. A Pap (azt hiszem) megoldhatatlan szerepében Egyházi Géza (leírva látom, hogy beszélő név!) csak a tisztes helytállásban reménykedhetett. Amikor latin szövege – mivel elfelejti az ezerszer mondott szavakat – keveredik a magyarral, az már-már becketti hatást kelt. Ekkor a megdöbbentés határáig jutott el az énekes. Musical-döbbenet, de döbbenet. A Fiú ügyetlensége mentesítette a nézőket még egy súlyos giccshatástól. A kórus és a zenekar nagy örömmel teremtette meg a produkció tömegét.

03b586cf-5ba3-470c-bcc9-863921a9926f

Záborszky Kálmán igen fegyelmezetten, jó tempóérzékkel fogta össze 200 fős csapatát, Böhm György mellett elsősorban övé az érdem, hogy észrevehetővé vált a mű poézise. Ettől persze még továbbra sem a Mise Bernstein főműve.

(2008. november 11. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Bernstein: Mise; km.: Egyházi Géza, Homonnay Zsolt, Kerényi Miklós Máté, Kökény Pál, Mikecz Kornél, Ozsgyáni Mihály, Schwimmer János, Serbán Attila, Szabó Dávid, Szemenyei János, Bódi Barbara, Lukács Anita, Peller Anna, Sas Éva (ének), Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei (karig.: Tóth Márton); d.: Túri Erzsébet; rend.: Böhm György; vez.: Záborszky Kálmán)