Hedvig

"Tárt kapukkal várunk mindenkit"

2008.11.25. 00:00

Programkereső

Éppen a beszélgetésünk előtti napon érkezett a hír: Kiss Imre vezérigazgatói megbízatását Hiller stván oktatási és kulturális miniszter újabb öt évvel meghosszabbította. Talán ez a kitüntetett pillanat volt az oka, hogy a Müpa régi-új vezetőjével a két ciklus határán folytatott beszélgetésben szinte azonos súllyal került szóba a múlt és a jövő.

– Amikor öt évvel ezelőtt elvállalta a megbízást, aligha sejthette, mi mindent hoznak ezek a mozgalmas évek. Az elmúlt időszakban mi volt a legnagyobb kő, ami legördült a szívéről?

– Feltétlenül az, hogy sikerült elkerülni a kényszermegoldásokat a programszerkesztésben, és ennek köszönhetően – a visszajelzések alapján legalábbis úgy tűnik – több műfajban is a legmagasabb minőséget képes nyújtani a Müpa. Óriási veszélyt jelent egy ennyire sokarcú intézményre, hogy egyfajta gigászi kultúrházzá válik, ahol mindenféle-fajta program különösebb koncepció és minőség-ellenőrzés nélkül helyet kap. A kezdetektől fogva elég pontosan meghatároztuk az épület profilját, például eldöntöttük, hogy – bár a Fesztivál Színház alkalmas lenne rá – nem foglalkozunk prózai színházi produkciókkal, hiszen néhány lépéssel arra odébb ott van a Nemzeti. El kellett dönteni azt is, hogy a befogadott előadások mellett mekkora teret engedünk a saját szervezésű produkcióknak. Ebben a kérdésben az első időkben sokan, s talán joggal szkeptikusak voltak, de szerencsére az idő a mi elképzeléseinket igazolta. Ma már nem kérdéses, hogy a Müpának stabil és jól körülírható helye van a hazai rendezvényszervezésben, s külön öröm a számomra, hogy ezt nem a többi szakmai szereplő ellenében, hanem velük együttműködésben tudjuk megvalósítani.

– Öt évvel ezelőtt biztosan nem volt ennyire optimista. Vagy netán a "minden kezdet nehéz" közhelye a Müpára nem lett volna érvényes?

– Dehogynem! Szó szerint a semmiből kellett felépíteni mindent: a technikát, a programszervezést, az adminisztrációt, a marketinget – mindent az égvilágon. Igen, valóban optimista alkat vagyok, de így utólag már bevallhatom: az első évben tényleg volt egy időszak, amikor azt gondoltam, ha ez így megy tovább, nincs más hátra, be kell dobnom a törülközőt. Aztán a csapat lelkesedése és a rutin – hiszen hosszú éveken át vezettem a Tavaszi Fesztivált és az Operaházat is – átsegített ezen az időszakon. Embert próbáló hetek-hónapokat éltünk meg a nyitás körül, 2005 tavaszán is, amikor már "élesben" kellett bizonyítani mind az épületnek, mind pedig az embereknek – de akkor már éreztem, hogy sikerülni fog. Ma már nincsenek ehhez hasonló problémáink, megismertük az épületet, felállítottuk a játékszabályokat és egy kiváló, összeszokott csapattal tudunk játszani a pályán – bár én még mindig egy kicsit próbaüzemként látom a működésünket. Egy Müpa- méretű és -hatású kulturális intézmény valódi kifutási ideje ugyanis inkább évtizedekben, mint években mérhető – ez a gyümölcs lassan érik be.

– A Müpa gyümölcsét az imponáló látogatottsági mutatókat tekintve már most is nehéz zöldnek nevezni. De merre tovább a következő öt évben?

– A budapesti közönség – ezt független felmérések alapján is állíthatom – már ismeri és szereti a Müpát, a következő feladat az, hogy a fővároson kívüli koncertlátogatók és a külföld szemében is elismert és szeretett hely és márka legyen. Nagyon sokat teszünk azért, hogy a vidéki Magyarország is magénak érezze, s ne valami pesti "úri huncutságnak" tartsa a Müpát és programjait. Ezért kiemelten fontos a számunkra a Hetedhét ország sorozata, vagy a Magyar Szimfonikus Körkép, amelynek keretében valamennyi szimfonikus nagyzenekart a saját költségünkre vendégül látunk a Müpában – még a kampányukat is támogatjuk. A külföldi szaksajtó és az idelátogató koncertturisták pozitív véleménye pedig a nemzetközi megítélésünk miatt is fontos – a Müpa az országimázs része lett, és ehhez méltónak kell lennünk. A harmadik – de talán az előző kettőnél is fontosabb – célcsoport pedig a fiatalok. Az egészen kicsiktől a szinte egyetemistákig minden korosztályra külön-külön célzott programokkal és kommunikációval igyekszünk odafigyelni, hiszen a jövő közönségének be- és elcsábítása talán mindennél előbbre való.

– A Cifra Palota és a Hetedhét Ország gyerekeknek szóló sorozatai tehát továbbra is kiemelt figyelmet kapnak?

– Igen, és nagyon büszke vagyok arra, hogy ezek a hétvégi programok hatalmas érdeklődés mellett zajlanak. Úgy látszik, egyre több szülő tartja fontosnak, hogy gyermekei kézművességi, ügyességi, készségfejlesztő és logikai játékokkal, szellemi vetélkedőkkel és színpadi előadásokkal szórakozzanak, ne pedig a képernyőt bámulják naphosszat. A Hetedhét Országot 2007 szeptemberében indítottuk útjára: minden hónap utolsó vasárnapján bemutatkozik egy-egy magyarországi város, térség kultúrája – így hamarosan az ország minden szegletének óvodáiból el fognak jutni a gyerekek a Müpába. Hihetetlenül bensőséges hangulata van ezeknek a nyüzsgő vasárnapoknak, teljesen más arcát mutatja a ház ilyenkor, mint amikor egy-egy esti koncertre már a gyerekek nélkül, elegánsan kiöltözve érkeznek a szülők. Nekem fontos, hogy a Müpa ne csak impozáns, hanem szerethető is legyen.

– Azért az idősebbek sem nagyon panaszkodhattak eddig: sztárzenekarok szinte minden hónapban, folyamatosan bővülő Wagner-napok – ez utóbbi az elmúlt két évben szinte Müpa zászlóshajója lett. Miért van szüksége a Müpának egy ilyen nagyszabású – és valószínűleg igen drága – saját produkcióra?

6da36bd4-97ba-422c-95b8-59b32739787f

– A Wagner-napok tényleg kinőtte magát – ahogy a következő évekre szóló terveket látom, lassan Wagner-heteknek kell majd nevezni. Sokféleképpen lehet egy produkció sikeres: elkapkodhatják a jegyeket, magasztalhatja a kritika, tele lehet vele a hazai és a külföldi média – a Wagner-napok kivételessége éppen abban rejlik, hogy minden szempontból óriási sikert hozott. A külföldi sajtó úgy cikkezett róla, mint hazai fesztiválról még soha: kelet Bayreuthjaként emlegetnek minket – és a közönség jelentős része is olyan kulturális turista volt, aki kifejezetten Wagnert hallgatni zarándokolt Budapestre. Aki tudja, hogy mit jelent Bayreuth hagyománya, az tudja, hogy ez körülbelül olyan, mintha csináltunk volna egy filmfesztivált, amit az Oscar és az Arany Pálma versenytársaként tartanának számon a világban. A 2009-es Wagner-napokra már most is óriási az érdeklődés külföldről – meg lennék lepve, ha karácsony után is lehetne még jegyeket kapni rá. És ez a siker nemcsak a fellépő művészeknek és a Müpának szól, hanem az egész országnak is – mert a Ringet úgy színpadra álmodni és megvalósítani, ahogy azt Fischer Ádám és csapata tette, az nemcsak idehaza, hanem külföldön is világszám. Fischer úgy fogalmazott az idei Wagner-napok sajtótájékoztatóján, hogy a lehetetlenre vállalkoztak. Egy Müpának pedig az is a feladata, hogy megmutassa: ez az ország bármilyen kulturális teljesítményre képes lehet, ha a körülmények is úgy akarják.

– Mennyi pénze lesz a Müpának a következő években ezekre az ambiciózus tervekre?

– Pontosan ugyanannyi, amennyi az első évben, 2005-ben volt: 2,4 milliárd forint. Ez csak addig tűnik soknak, amíg nem gondolunk bele, hogy ebből évi 400 saját rendezvényt valósítunk meg és egész évben működtetjük az ország egyik legnagyobb kulturális létesítményét. Még listavezetők sem vagyunk, mert az Operaház 5,5 milliárdból gazdálkodik – és nemzetközi összehasonlításban az sem túl sok… Én másfél kilométer autópályában szoktam mérni azt a terhet, amellyel a Müpa az állami költségvetést terheli – ennyit szerintem bőven megér az, hogy van egy olyan intézményünk, amely máris számos nemzetközi díjat nyert és büszkén állíthatjuk a legnevesebb külföldi koncerttermek mellé is. Remélem, hogy lesz idő, amikor még többet is.

– Mennyit tesznek az állami támogatás mellé a szponzorok?

– A pontos összegről nem beszélhetek, de a mi – különben jelentősnek mondható – szponzorációs megállapodásaink nemcsak az anyagiak miatt fontosak, hanem jelzésértékűek is: olyan cégek, olyan márkák álltak mellénk a Cadillac, az Erste Bank és Magyar Telekom révén, amelyek más módon, de hasonlóképp emelik a Müpa rangját, mint a teltházas előadások. Emellett véleményem szerint az egész kulturális szegmensnek segítünk azzal, hogy az idehaza még gyerekcipőben járó kulturális szponzorációra egy kiválóan és kölcsönös elégedettséggel működő példát mutatunk.

– Ha már szóba került: hogyan viseli a Müpa sikerét a többi kulturális intézmény? Mi a jellemzőbb, az együttműködés vagy a féltékenykedés?

– Az elmúlt három év egyik legfontosabb eredményének tartom, hogy korrekt, eredményes, sőt nem egy esetben stratégiai jelentőségű, fontos együttműködést sikerült kialakítani a hazai kulturális élet szinte valamennyi szereplőjével. A Zeneakadémia – amelynek rektora, Batta András az első pillanatban felismerte a kooperációban rejlő lehetőségeket – a kezdetektől fogva szakmai támogatónk, a Nemzeti Színházzal most nyitottuk meg közös jegyirodánkat az Andrássy úton, az Operaházzal jövő tavasszal közösen hozzuk Magyarországra Cecilia Bartolit, de együttműködünk például a Madách Színházzal vagy az Örkény Színházzal is – és igencsak hosszú lenne a teljes lista. A Müpa eddig is és ezután is nyitott kapukkal várt és vár mindenkit, akinek jó elképzelései, nívós produkciói vannak.

– A tárt kapukra szükség is van, hiszen jövőre bezár a Zeneakadémia és csak 2011-ben, a Liszt-évfordulóra nyit ki újra. Nagy volt a roham a zenekarok, koncertszervezők részéről?

– Nem is számítottunk kisebbre, hiszen a Zeneakadémiáról kiszoruló hangversenyek rendezői – és itt több száz koncertről beszélünk! – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyedülálló adottságai miatt nyilván először minket kerestek meg. A terem viszont sajnos abban a tekintetben is egyedülálló, hogy nálunk is csak egy van belőle, fizikai lehetetlenség lett volna akár az igények felét kielégíteni. A következő szezonban így is végig csúcsüzem lesz a Müpában, a saját produkciók arányát is érezhetően csökkentettük, valamint nem kulturális programot, pl. konferenciát, céges rendezvényt csak elvétve találni a naptárban – ez minden, amit tenni tudtunk. A Müpa nyilván nem tudja teljesen pótolni az idősebb testvért, de megpróbálja enyhíteni a tüneteket mindaddig, amíg a Zeneakadémia teljes pompájában újra megnyílhat.

– Ha már 2011-ben járunk: mennyire kénytelen és képes előre tervezni a Müpa? Mert ez visszatérő panasz szokott lenni minden fesztiváligazgató szájából – senki sem tudja, hogy mennyiből gazdálkodik a következő években.

– Lerágott csontnak tűnhet, de én is csak azt tudom mondani, amit szinte valamennyi, döntően állami pénzből dolgozó rendezvényszervező az unalomig ismételgetett már: a tervezhetőség hiánya ebben a szakmában egyszerűen megengedhetetlen. Nem lehet 2009-es Haydn-évet, 2010-es Erkel-évet, még kevésbé 2011-es Liszt-évet sem tervezni úgy, hogy nincsenek meg hozzá az anyagi és a jogi keretek. Ha nem tudunk rövid időn belül megoldást találni erre a problémára, könnyen komolytalanná válhatunk a nemzetközi porondon, ahol az igazi nagy projektek – amilyennek a Liszt-évfordulónak is lennie kellene – sokéves és sokszereplős kulturális együttműködések gyümölcsei.

– 2011-ben még csak ennek a második ciklusnak a felénél járunk majd – mit lát lelki szemei előtt, ha ennél is messzebbre tekint?

– Már említettem, hogy optimista vagyok: a létező nehézségek ellenére minden esélyünk megvan arra, hogy néhány éven belül egy olyan megkerülhetetlenül fontos kulturális központ váljon a Müpából, amelyre nemcsak Magyarország, hanem az egész világ egy vonzó, izgalmas, értékeket őrző, ugyanakkor kísérletező és ízlésformáló intézményként is tekint. Ez a cél – már csak a folyamatosan változó világ okán is – persze nem definiálható mérnöki pontossággal és sohasem teljesülhet maradéktalanul, de törekednünk kell rá, hogy a lehető legközelebb kerüljünk az ideálishoz. Éppen ebben rejlik a mi munkánk szépsége – s nem véletlen, hogy ebben némileg hasonlít a művészetre, amelyet szolgálunk.