Gyöngyi

Háborús architektúra

2008.11.26. 00:00

Programkereső

December 1-jén mutatják be azt a lemezt, amely Krasznahorkai László: Háború és Háború című regénye alapján készült. A regény történetét maga az író olvassa fel, Dukay Barnabás és Gadó Gábor pedig strukturált improvizációival tagolja majd a szöveget. A lemezbemutatóra a Ludwig Múzeumban kerül sor, az albumot a BMC adta ki.
fce63519-10bc-4af2-95a6-0e566a91115e

1999-ben jelent meg Krasznahorkai László Háború és Háború című regénye. Röviddel a könyv megjelenését követően a Magyar Rádió rendezője, Magos György ötletére és Krasznahorkai akkor már súlyosan beteg barátjának, Mészöly Miklósnak a megörvendeztetésére az író a rádió stúdiójában öt egymást követő napon nem felolvasta, hanem elmesélte a könyv történetét, ezáltal teljesen önálló szöveget hozva létre, mely a regényt a klasszikus történetmesélés módján interpretálja, s amelyben az író-mesélő a narráció folyamatába illesztve a mű kulcspontjain a regény írott szövegéből rövid részleteket idézetként olvas fel.

Ezt az irodalomban példátlan anyagot meghallgatva kézenfekvőnek tűnt a BMC munkatársai számára, hogy azt a korábban sugárzott rádióadásokon túlmenően is hozzáférhetővé tegye az olvasóknak. A hazai kortárs zene két kiemelkedő egyénisége, Dukay Barnabás és Gadó Gábor a hangzó anyaghoz – annak tartalma mellett a dikciót és a szöveg koloritját is szem előtt tartva - 2007-ben strukturált improvizációkat alkotott a mű tagolására. Az így összeállított hangzó anyagot félreismerhetetlenül jeleníti meg vizuálisan a BMC borítóit évek óta fémjelző Bachman Gábor - Yasar Meral páros alkotta design, mely az építész Bachmannak egy, éppen a regény megjelenésének idején alkotott terve felhasználásával készült. Az író által Háborús architektúra címre keresztelt, 5 CD-ből álló különleges anyag bemutatójára december 1-én 19 órakor kerül sor a Ludwig Múzeumban, egyszeri irodalmi-zenei esemény keretében, Krasznahorkai László, Dukay Barnabás és Gadó Gábor közreműködésével.

"Az emlékezés – a felejtés művészete. Nem a valósággal foglalkozik, nem a valóság foglalkoztatja, azzal a kifejezhetetlen, végtelen bonyolultsággal semmiféle lényegi viszonya nincsen, ami a valóság maga, éppen úgy és éppen annyira, mint ahogy az emberi képesség sem ér el a pontig, hogy ezt a kifejezhetetlen, végtelen bonyolultságot akárcsak megpillantsa, mert a valóság és a rápillantás egy és ugyanaz, márpedig az emlékező ugyanazt a távolságot veszi fel a felidézendő múlthoz, amelyet felvett akkor is, amikor ez a múlt még a jelene volt, és ezzel árulja el, hogy soha nem állt kapcsolatban a valósággal, és soha nem is kívánta ezt a kapcsolatot, minthogy akár borzalomról, akár szépségről van szó, melyet az emlékkel felidéz, az emlékező folyton a felidézendő kép lényegéből dolgozik, egy lényegből, melynek valósága nincsen, és még csak nem is egy tévedésből, mert nem téved, amikor a valóságot elmulasztja, hanem a lehető legszabadabban, a lehető legönkényesebben kezeli, leegyszerűsíti végtelenül a végtelenül bonyolultat, hogy így megkapjon valamit, amihez képest távolsága van, és így édes, és így káprázatos, és így megrendítő és bűvöletes az emlékezés, hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége – meg persze a melankólia benne, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek iszonytatóan messze van." (Krasznahorkai László)