Bertalan

Matrjoska fapapucsban

2008.11.28. 00:00

Programkereső

A frissen alapított Neue Zeitschrift für Musik még egyéves sem volt, amikor 1835-ös évfolyamának újévi számában Robert Schumann, az úttörő jelentőségű folyóirat egyik alapító-szerkesztője kihívóan határozott és lelkes esztétikai-kritikai elkötelezettségről tanúskodó szerkesztői köszöntővel lepte meg olvasóit.

Ebben leszögezte, hogy az újság elsődleges célja a múlt eredményeinek tanulmányozása és terjesztése, mivel az új, poétikus jövő messianisztikus hittel várt művészi szépsége csak a mechnikus tökéletesség modern lidércének ellenállva, abból a tiszta forrásból táplálkozva bontakozhat ki, amelyet a régi mesterek kompozíciói jelentenek. Kétségkívül valamivel kevésbé áradó, ironikusabb stílusban ugyan, lényegében mégis ugyanezzel az érveléssel szállt szembe a historikus előadásmód tizenkilencedik századi terjeszkedését aggódva figyelő zenésztársadalommal Philippe Herreweghe is hozzávetőleg tíz évvel ezelőtt, amikor egy interjúban kijelentette, hogy annak, aki meg akarja ismerni Venezuelát, nem árt előtte tanulmányozni egy kissé Spanyolországot sem.

Napjaink egyik legintellektuálisabb, a szépség legmeglepőbb formáit zenében megteremtő karmestere ennek az elvnek a szellemében alapította különböző együtteseit is, amelyek, mint ő maga fogalmazott, leginkább egy több részből álló, egymásba illeszthető matrjoskababára hasonlítanak. A bábu szíve természetesen a német barokk alkotások előadásához ideális Collegium Vocale. Ennek bővítése hívta életre a francia barokk ízlés igényeihez alkalmazkodó La Chapelle Royale-t, míg a még nagyobb apparátust igénylő klasszikus és romantikus repertoár megszólaltatására a legnagyobb, a kisebbeket mind magában foglaló figura, az Orchestre des Champs-Elysées szolgál. Herreweghe mindezek mellett modern zenekarokkal is dolgozik, köztük az antwerpeni székhelyű, 1985-ben alapított Flamand Királyi Filharmonikus Zenekarral, amelynek 1998 óta zeneigazgatója, koncertek és felvételek sorával igazolva meggyőződését, amely szerint a korabeli interpretációs gyakorlat tanulmányozása nem szükségszerűen változtatja a romantika szenvedélyességét hűvösen ruganyos szabályrendszerré.

Néhány éve a Zeneakadémián a budapesti közönség is részese lehetett annak az élménynek, mivé válnak a barokktól meglehetősen távol álló Mozart, vagy éppen Schubert művei a par excellence Bach-előadóként számontartott karmester irányítása alatt. Annak ellenére azonban, hogy a tapasztalatszerzésre éppenséggel több alkalom is nyílt, az ismerősség Herreweghére alkalmazott, biztonságosan megnyugtató elvárásrendszerét mindeddig lehetetlennek bizonyult kiépíteni. Az ő esetében az ember sosem tudhatja előre, mit is fog hallani valójában, mindössze abban lehet biztos, hogy olyasmit, amit korábban sosem.

0ffa51db-18e2-42a7-ae66-b1e628b2a962

Koncertjei teljesen más idősíkban bontakoznak ki, mint a hétköznapok mesterségesen tagolt és mindig egyforma ritmustalansága. Hallgatóságát szinte a tökéletesen arányos hangzásvilág bonyolult, mégis plasztikusan átlátható rendjébe, a zenei szövet belsejébe vezeti, amelyben minden pillanat a felfedezés meglepően sokrétű és ragyogóan értelmes örömét nyújtja. A barokk reprezentáció hagyományából örökölt szellemben a zene számára nem mozdulatoktól független hangok, céllal és értelemmel önmagukban nem rendelkező, enigmatikus pontocskák egymásutánjából áll össze, amelyek a zenészek pillanatnyi összpontosításától függően vagy tartoznak valahová, vagy nem, hanem formát, időt, karaktert, hangerőt, színt és irányt önmagukban hordozó mozzanatokból, gesztusokból, amelyek mindig új és új viszonyba rendeződnek. Herreweghe valójában ezekre a viszonyokra koncentrál az egyes tételek felépítésekor, és ennek érdekében semmit nem hajlandó a megszokás birodalmába utalni. Számára minden apró fordulat jelentőségteljes, harmóniai, ritmikai vagy dallami útjelzők egyaránt, ha a teljes szövet értelmezésében, lehetőségeinek, mélységeinek feltárásában szerepük van. Úgy sugároz erőt és gyengédséget, fenséget és alázatot, hogy közben nem a mesterien felfokozott érzelmi hatásra koncentrál, hanem a jelentés feltárására, a zenei szerkezet kibontására és megmutatására, a kompozíciók mégsem válnak logikai feladvánnyá a kezében. A legapróbb részletekre is kiterjedő összpontosítás helyett sokkal inkább olyan önfeledt figyelmet ébresztenek, amivel a gyerekek hallgatják a meséket. Azt a benyomást keltik, hogy egy-egy tétel vége egyszersmind egy történet vége is, anélkül azonban, hogy ezt a történetet valóban elmondták volna. Hangversenyeit leginkább talán olyan eseményként lehetne jellemezni, amelyben a szavak hiánya állandó narrátort sejtet a drámai cselekmény mögött, arra a biztatva a közönséget, hogy a jelzéseket összerakva mindenki maga mondja el a cselekményt saját magának. Ez a történet pedig nem színek és képek kontrasztjaiból, a vizuális fantázia segítségével többé-kevésbé megközelíthető élményként keríti hatalmába a hallgatót, hanem gondolati folyamatok egységeként.

Decemberben a németalföldi poupée russe fiatal vetélytársával, vagy szellemi értelemben talán inkább egy újabb elemével, a Flamand Királyi Filharmonikusokkal és az európai koncerttermek Magyarországon még ismeretlen, fiatal felfedezettjével, Martin Helmchennel érkezik, hogy Schumann- és Beethoven-interpretációk segítségével emelje át közönségét a zene saját terének és idejének különös, a realitásnál valóságosabbnak tűnő dimenzióiba.

(2008. december 6. 19:30 - Művésztek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Philippe Herreweghe és a Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar koncertje - Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54, Beethoven: III., Esz-dúr, "Eroica" szimfónia, op. 55, km.: Martin Helmchen (zongora), vez.: Philippe Herreweghe)