Előd

Partnerek

2008.12.01. 00:00

Programkereső

Várjon Dénes ideális kamarapartner hírében áll, és ezt nemcsak Perényi Miklós állítja róla többek között, hanem magunk is hallhatjuk – ha nem is lépten-nyomon (hiszen, ki jut Várjon generációjából lépten-nyomon koncertlehetőséghez), de ahányszor csak lehet. November 25-én ismét lehetőségünk nyílt, hogy egy ígéretes Várjon-kamarakoncertnak legyünk szem- és fültanúi.

Első műsorszámbeli partnere felesége, Simon Izabella volt. Schumann eredetileg pedálzongorára írott sorozatát (Hat kanonikus etűd) adták elő, melyet Debussy írt át két zongorára. Szinte biztos, hogy koncertteremben nem hallottam e műveket, talán rádióban valamikor – így nem szeretnék a darabot mélyen ismerő bíráló személyében tetszelegni. Nincs is rá szükség: úgy érzem, az előadás épp azt adta vissza a hat kicsi karakterdarabból, amiért Debussy érdemesnek találta foglalkozni velük. Hat különböző hangulatot, hat különböző stílusgyakorlatot kaptunk, melyekben a barokk talán nagyobb szerepet kapott, mint a későbbi korok, no persze Schumann „szemüvegén” keresztül nézvést. Noha az előadóknál kicsit sokalltam a pedált – amivel nagyon is Debussyt emelték ki –, öröm volt hallani kettejük felfogásbeli különbségét. Simon Izabella az éneklés, a dal felől közelített, míg a második zongoránál ülő Várjon Dénes egy teljes zenekar színeit varázsolta alá. Különösen balkézjátéka pompázott színekben. Emlékezetes a harmadik és az ötödik darab finomsága, játéka, illetve a hatodik fugatója, ahol épp az említett felfogásbeli különbségtől vált élővé, lélegzővé Schumann anyaga. Örülök, hogy megismerkedhettem Schumann újabb művével.

Az est (egyik) fő műve ezután következett. Beethoven Kreutzer-szonátájának hegedűszólistáját, Keller Andrást akár az est "sztárvendégének" is tarthatnánk, vagyis az ő neve alighanem sokakat vonzott a Zeneakadémiára (igaz, sajnos bőven maradt még üres szék). A szonáta első tétele igazolta a várakozást: úgy tűnt, a zenekarvezető Keller jobban kamarázik, irányít és kísér, mint évekkel ezelőtt. Hegedűs és zongorista fölényes biztonsággal, ráadásul árnyalt, sokszínű és mindvégig szép hangon vette az akadályokat, s bár a tétel végén felcsendülő taps nem túl jó bizonyítvány a hallgatóságra nézvést, az előadás belőlem is eufóriát váltott ki. Később úgy éreztem: nekem is tapsolnom kellett volna, legalábbis őszintébb gesztus lett volna akkor, mint a harmadik tétel után. A második tételre ugyanis Keller épp az ellenkezőjét hozta, mint addig: nem figyelt a zongorára, elénekelgetett fölötte, nem vette figyelembe, ha neki kellett volna kísérnie – s mindezt elég egyhangúan. Ezt a tételt ritkán unom ennyire. A harmadikra pedig egyértelműen az volt az érzésem: elfogyott a muníció, esetleg a próbára szánt idő. Itt egyre gyakoribbá váltak a technikai sallangok, mindkét előadónál, és először éreztem úgy, hogy olykor Várjon Dénes is csapkod, játékának időnként nincs iránya. Kissé tehát csalódottan kezdhettük a második részt.

e1ffbf69-2d8c-41e0-a4cd-215583cd138d

Egy másik koncertet hallhattunk. Előbb Cser Krisztián vezette elő Beethoven híresebbik dalciklusát (A távoli kedveshez), Simon Izabella kíséretével. A kíséretet nagyon is szó szerint kell érteni: a zongora akkor is "távol" maradt, amikor főszerephez juthatott volna, különösen a mű végén – az énekes boldog felkiáltása után. Ezt akár hibaként is elkönyvelhetjük, mint egyetlent az amúgy tökéletes, figyelmes kíséretből. Cser Krisztián számomra az elmúlt időszak egyik nagy pozitív meglepetése. Régebben szép hangú, ám kissé nyegle énekesként könyveltem el, akinél a hangi szépség gyakran ment a stílus rovására. Talán maga is megelégelhette ezt – mindenesetre ma korosztálya egyik legigényesebb basszbaritonja, igazán nem mindennapi hangi adottságokkal. Beethoven dalciklusát egyetlen nagy ívként értelmezte, miközben elmélyült az apró árnyalatokban. Számtalan hangulatot, rezdülést adott vissza, s bár a szövegmondással se voltak gondjai, enélkül is átélhettük a dalok és a ciklus jelentését.

Az est igazi betetőzése azonban az egyetlen szólómű volt: Schumann C-dúr fantáziájában Várjon Dénes olyan "rendet vágott", ami alaposan ráfért erre a darabra. A három tételt még sose hallottam ennyire logikusan egymásból következőnek, s az egyes tételeken belül is minden következetesnek, gondosan elrendezettnek tűnt. Kedvenc előadásaimban – Richter, Fischer Annie – is úgy tűnik, Schumann el-elkalandozott, ötletszerűen kezdett új anyagot, tempót, hangulatot. Várjon bebizonyította, hogy létezik egy olyan mélyebb rendezési elv, melyben mindez nem esetleges, ötletszerű – csak meg kell lelni, és utána óriási lélekerővel és alázattal ragaszkodni kell hozzá. Az az elképesztő, hogy mindemellett Várjon képes bravúrosan virtuóz maradni, képes az elragadtatásra – a tűzforró szív mellett jéghideg fejjel kontrollálni az extázist, no meg a billentyűket… A második tételben volt ugyan pár melléütés, de kit érdekel. Ha a koncert első műve kapcsán azt mondtam, új Schumann-darabot ismertem meg, most – híven a műsor keretes szerkesztéséhez – ismételhetném magamat. Inkább azt mondom: sajnálhatja, aki nem volt ott.

(2008. november 25. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Várjon Dénes (zongora) és barátai koncertje; km.: Simon Izabella, Keller András, Cser Krisztián); Schumann: Hat kanonikus etűd pedálzongorára, op. 56 (Debussy kétzongorás változata); C-dúr fantázia, op. 17; Beethoven: "Kreutzer" szonáta, op. 47; An die ferne Geliebte dalcikus, op. 98)