Hedvig

Deheroizált Eroica

2008.12.09. 00:00

Programkereső

A történet közismert. Beethoven közvetítők útján kapott egy megrendelést (vagy inkább sugalmazást): írjon nagy szimfóniát Bonaparte tiszteletére. Vállalta, hiszen az új kor heroldjának tekintette az "első konzult". Annál nagyobb volt a haragja, amikor meghallotta a hírt: Napoleon császárrá koronáztatta magát. Hirtelen indulatában letépte a már kész partitúra címlapját, s így az Esz-dúr kompozíció utóbb – a kiadó javaslatára – Eroica címmel jelent meg nyomtatásban.

Hősi szimfónia. Az első tétel kétségkívül teli van ádáz energiával, hatalmas kontrasztokkal, nyers disszonanciákkal – gondoljunk a kidolgozási rész közepén a hosszan tartott és ismételgetett a-c-e-f hangzatra, vagy a visszatérés kezdetére, ahol a kürt mintha túl hamar lépne be, akkor, amikor a vonósok még az alaphangnemet előkészítő akkordnál tartanak, s így szinte bitonális feszültség keletkezik. A lassútétel a "nagy ember" siratója, megrendítő c-moll zene, olykor vigasztaló melódiákkal (mellesleg szólva furdal a kíváncsiság: Napóleon – ha marad az eredeti ajánlás – hogyan fogadta volna a neki címzett gyászindulót? Kedves Beethoven, mégis, mire tetszett ezzel célozgatni?). A harmadik tétel… nos, itt persze meg kell állnunk. Valljuk be, nemigen illik a koncepcióba, és a finalénál is csak izzadságos magyarázatokat találtak ki a mű értelmezői. Akárhogy forgatjuk is a szót, a teljes kompozíció nem Hősi élet (co. by Richard Strauss). Kevesebb, azazhogy inkább jóval több annál.

Ezt a "többet" élhettük most át, Philippe Herreweghe vezényletével. Herreweghe nem a világ legjobb karmestere. Ütéstechnikáját nem tanítanám karmester-iskolákban (legfeljebb negatív példaként: így lehetőleg ne), de szorgos kutató elme, jó muzsikus és ezúttal is rájött valamire, amire nagy dirigens-elődei úgy tűnik, nem. Arra tudniillik, hogy az első tétel ¾-es metruma kissé ellentétben áll a hősi pátosszal. A hősiességhez induló karakter illene, de legalábbis 4-es ritmus. A hármas simulékonyabb, gördülékenyebb és táncosabb. És az Esz-dúr szimfónia nyitótételének talán éppen ez a legnagyobb csodája. Ott van benne a küzdés, ott a nemes pátosz – de minduntalan a tánccal, kedélyes menüett-lejtéssel, sőt, már-már keringővel szembesítve (az utóbbi persze később – évtizeddel a mű keletkezése után – vált divattá, nota bene: éppen a Napóleon végleges legyőzése után összehívott bécsi kongresszus idején. A sors furcsa fintora). A kidolgozási rész néhány taktusánál alig hittem a fülemnek: de hiszen itt um-ca-cca szól!

Igen, az. Benne van a partitúrában. Csak fel kell fedezni és fel kell fedezteni a közönséggel is. Herreweghenek ez az igazi titka. Képes elfogulatlanul újra olvasni a partitúrákat, mer szakítani a nemesnek vélt tradícióval. Ezt tette már akkor is, amikor Mozart utolsó szimfóniáit vezényelte Budapesten. Nem szenzációra törekszik: csak alaposan tanulmányozza a mesterműveket. Azt nem állítom, hogy az ő olvasata érvénytelenítené az összes régit, hogy közelebb állna az absztrakt Igazsághoz és Beethoven korának értelmezéséhez. Délibábot kerget, aki maximális históriai hűségre, vagy a végérvényes Igazságra törekszik (buzgó historikusok véleménye szerint a kettő természetesen egybeesne). Mindössze annyi történt ezúttal, hogy az ezerarcú remekművet újfajta megvilágításban hallhattuk (bocsánat a képzavarért, fogják fel költői szinesztéziának – ad notam lila dalra kelt egy nyakkendő). És ez az új vitathatatlanul igazolható a kottába leírt jelekkel.

Ilyen újdonságokért érdemes koncertekre járni. No meg azért, hogy ilyen zenekart hallhassunk. Mostanában hallom-olvasom, listát állítottak össze a világ legjobb zenekarairól. Örvend a lelkem, hogy az első tíz közé a Budapesti Fesztiválzenekar is bejutott – őszinte szívvel gratulálok, magam is kiválónak tartom az együttest. Ugyanakkor mindig is aggodalmaim támadtak az efféle rangsorokkal kapcsolatban. Kedves tanárom, a feledhetetlen Kroó György mondogatta volt: X vagy Y bejutott a döntőbe. Ott aztán nincs tovább. Van, aki Wagnerért, van, aki Verdiért, Richterért vagy Gouldért rajong. Nincs objektív mérce, amellyel össze lehetne és szabadna mérni művészetüket. Bejutottak a döntőbe, amit soha nem fognak megrendezni. Cimarosa, Paisiello és – mondjuk – Marschner nem jutott be. Ennyi. Hogy a Royal Flemish Philharmonic Orchestra rajta van-e a tízes listán, a medve a megmondhatója – lusta vagyok utánanézni. Nekem döntősök. Vonósaik nagyszerűek, fúvósaik pedig egyenesen elképesztők. Három ilyen kürtöst egyszerre még soha nem hallottam. Tökéletes lágyság egyfelől, és igazi recsegő, karcos bio-hangzás máskor (pl. a szimfónia harmadik tételében), a legcsekélyebb megingás, intonációs és összjátékbeli hiba nélkül.

fff3b184-7052-4866-be3a-59697a70cea1

Hajlok rá, hogy a koncert első felében előadott Schumann-zongoraverseny szólistáját, az igen fiatal német Martin Helmchent is döntősnek (óvatosabban fogalmazva: döntő-várományosnak) tekintsem. Fölényes biztonsággal, csodálatos pianókkal játszotta a versenymű-irodalom egyik legköltőibb (minden esetre legkevésbé külsőséges, cirkuszi mutatványokat nélkülöző, ugyanakkor technikailag mégis roppant igényes) darabját. És magával ragadóan tökéletes Mendelssohn-ráadást adott. Számos kiváló koreai, japán, újabban kínai, no meg orosz zongoristát hallva időnként elkeseredtem: hol marad a vén Európa nyugati fele? Hol vagytok pl. németek, Beethoven, Schumann, Mendelssohn népe? A viszonylagos jólét már nem ösztönöz áldozatos munkára? Vagy ellenkezőleg: beköszöntött volna a német zeneművészetben is az általános recesszió, ami aztán törvényszerűen minket is érint előbb-utóbb? Egy picit most optimistább lettem.

(2008. december 6. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar; km.: Martin Helmchen (zongora); vez.: Philippe Herreweghe; Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54; Beethoven: III., Esz-dúr "Eroica" szimfónia, op. 55)