Előd

Kétszáz éve kopogtatott először?

2008.12.12. 00:00

Programkereső

"Így kopogtat a sors" – mondta volna Beethoven egykor famulusának, magántitkárának, Anton Schindlernek a c-moll szimfónia kezdőmotívumáról. A művet ma is Sors-szimfóniának nevezzük, jóllehet Schindlerről utóbb kiderült, élénk fantáziával áldotta meg ama bizonyos "Sors" …

A süket Beethoven társalkodó füzeteibe utóbb, jóval a zeneköltő halála után írt be sorokat, hogy bizonyítsa, mennyire fennkölt témákról folyt baráti körben a társalgás. Mindez persze az összes tőle származó információra a gyanú árnyékát veti: a jó szándék ugyan kétségtelen, de tudjuk, a pokolba vezető út is azzal van kikövezve.

Kopogtatás vagy sem, az kétségtelen, hogy a szimfónia nyitótétele szinte mániákusan ismétli a rövid, ritmikus motívumot, még a szonátaforma szokásos melléktémája is a kezdet közeli rokona: a ritmus azonos, a hangköz más (a háromszor ismételt kezdőhang után nem terclépés, hanem tágabb kvint következik). A különösen feszült első tétel után az Asz-dú hangnemű második inkább pihentető, dallamos-táncos kezdettel (egy vázlatban még odaírta Beethoven: "quasi menuetto"), ám akad egy váratlan fordulat: az imént még melodikus jellegű téma néhány pillantra rézfúvókon harsogó C-dúr indulóvá válik, mintegy előlegezve a finale C-dúrját. A harmadik tételben baljós ütemek után szinte brutálisan szólal meg az első tétel alapmotívumának változata – s ez tér vissza halkan, fojtottan a tétel végén is. A zeneirodalom egyik legdrámaibb, legszorongatóbb átvezetése készíti elő az attacca, azaz szünet nélkül kapcsolódó finalét (Schumann jegyezte fel, hogy egy előadáson a közelében ülő kisfiú önkéntelenül is ezt mondta: "félek"). Diadalt, örömöt, optimista hitet áraszt a C-dúr befejezés – Beethoven még hitt abban, hogy a Jó feltétlenül diadalmaskodik, Schubert generációja már leszámolt ezekkel a tiszteletre méltóan naív illúziókkal.

0e84b167-6a76-4396-bc93-313e15ae431d

Az F-dúr szimfónia teljesen más karakterű. Pastorale címe a szerzőtől származik, sőt, egyes tételei kivételesen magyaráró alcímeket is kaptak. A nálunk meghonosodott fordítás szerint az első tétel felirata például "Vidám érzések ébredése falura érkezéskor". A falusi hangulatot Kuhac horvát kutató szerint népdal idézné föl (természetesen horvát dallam – zenetörténészek sem mentesek a nacionalizmustól). A másodiké "Patakparti jelenet", , amelyben többek közt madárdalok is megszólalnak (Schindler szerint sármány, fülelmüle, kakukk és fürj: komoly ornitomuzikológusok az információt egyelőre nem erősítették meg, de – a politika nyelvét kölcsönvéve – nem is cáfolták). A harmadik tétel "Vidám paraszti mulatság"-ot állít elénk, amelyet azonban megszakít az attacca következő vihar, amelynek elmúltával a záró (ugyancsak szünet nélkül következő) ötödik tételben hálaéneket hallhatunk (a felirat ezúttal: "Vidám és hálás érzések vihar után").

A 19. századi romantika mesterei (Berlioz, Liszt) szívesen tekintették a Pastorale-szimfóniát az úgynevezett programzene előfutárának, jóllehet Beethoven figyelmeztetett rá: "mehr Ausdruck der Empfindung als Malerei", azaz szabad fordításban: "inkább csak érzések kifejezése, nem – semmiképp sem – hangfestés". Igazi programról Liszt szimfonikus költeményeinek, vagy Berlioz Fantasztikus szimfóniájának értelmében valóban nem beszélhetünk. Beethoven tulajdonképpen egy régi tradíciót követett. Vivaldi Négy évszaka juthat elsőként eszünkbe – nota bene: a "programot" az sokkal konkrétabban és aprólékosabban jelzi. Amiben felülmúlta elődeit és közvetlen mintáit – például egy Knecht nevű komponista akkoriban híres szerzeményét, amely ugyancsak vihar által megszakított mulatságról szól – az a mű mögött rejlő már-már filozofikus alapgondolat. Az első két tétel a falu, a természethez legközelebb álló emberi közösség hétköznapját mutatja be, a második a vegetatív természet egy átlagos napon. Ezt az emberek ünnepe, majd a természet tombolása, bizonyos értelemben ünnepe követi, a végső feloldás pedig panteisztikus lezárás, hála a világ szép rendjét biztosító felsőbb hatalmaknak.

A c-moll és F-dúr szimfónia gyakorlatilag egyidőben készült, olyannyira, hogy a bemutatón még az F-dúrt hirdette Beethoven ötödiknek és a c-mollt hatodiknak. Kétszáz esztendeje, 1808. december 22-én, egy különösen zimankós napon került sor az első előadásra. A manapság elképzelhetetlenül hosszúnak tűnő koncerten a két szimfónia mellett elhangzott még a Karfantázia, a G-dúr zongoraverseny, egy koncertária, a C-dúr mise, néhány részlete, sőt, Beethoven rögtönzését is élvezhette a publikum. Azaz élvezhette volna, ha a fűtésről is gondoskodtak volna. Beethovent állítólag cseppet sem zavarta a helyzet, örömmel dörzsölgette a kezeit, hogy még ilyen körülmények közt is akadnak, akik zenéjét hősies kitartással hallgatják.

(2008. december 19. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Lorin Maazel és a Symphonica Toscanini Beethoven-estje, Beethoven: VI., F-dúr "Pastorale" szimfónia, op. 68; V., c-moll "Sors" szimfónia, op. 67, vez.: Lorin Maazel)