Gyöngyi

Kicsit más

2008.12.22. 00:00

Programkereső

Január 12-én rendezik a Budapest Music Center és a Művészetek Palotája közös kezdeményezésére meghirdetett Új Magyar Zenei Fórum 2009 zeneszerzőverseny döntőjét és gálakoncertjét. Míg a zenekari kompozíciók bemutatását a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar vállalta Keller András vezényletével, a kamarazenei művek megszólaltatója az UMZE Kamaraegyüttes lesz. Ennek apropóján kérdeztük az együttes vezetőjét, Rácz Zoltánt a zeneszerzőversenyről, a kortárs zene és a közönség kapcsolatáról.

Rácz Zoltán

Fidelio Súgó: Zeneszerzőversenyeket ugyan viszonylag rendszeresen szerveznek, mégis ritkán kerülnek a figyelem középpontjába. Mennyiben más ez a verseny, mint a korábbiak?

Rácz Zoltán: Lényegében ugyanolyan, de persze, mivel ezt a BMC és a Müpa írta ki, nagyobb a publicitása, ráadásul a koncertről azonnal készül felvétel is.

FS: Milyen az eredmény, legalábbis ami eddig látható?

RZ: A két kategóriában 38 darab érkezett be, mind nagyon érdekes és színvonalas a zsűri szerint. Én már csak azt a kétszer négy művet láttam, ami a koncerten fog elhangozni, de rendkívül igényes kompozíció mindegyik. Komoly feladat lesz, az UMZÉ-nak mindenképpen, de gondolom, a Telekom Zenekarnak is.

FS: A nagy koncertteremnek általános repertoárjához viszonyítva mégis ritkán kelt tömeges érdeklődést egy-egy modern rendezvény. Tényleg ennyire kockázatos dolog kortárs zenét játszani?

RZ: Egyáltalán nem. Vannak helyszínek és események Budapesten, szerencsére egyre nagyobb számban, ahol az, akit érdekel, megtalálhatja ezt a zenét. A reprezentatív hangversenyek persze másról szólnak. Valójában a zenekaroknak évente kellene rendelniük új kompozíciókat, ahogy ez a világban általában szokás. Az itthoni együttesek viszont többnyire alibikkel ússzák meg a kortárs zene kérdését. És a külföldi szerzők esetében sem jobb a helyzet: Messiaen Turangalîla szimfóniáját például magyar zenekar a Zeneakadémia és az UMZE december 10-én rendezett, közös Messiaen-koncertje előtt még nem játszotta. A darab hatvan éve létezik, és Magyarországon senki nem tartotta eddig fontosnak, hogy előadja. Ahogy sok más művet sem. De ennek nem a félelem az oka, hanem egyszerűen a lustaság, az új tanulásától való ódzkodás. Pedig a közönség nem a szokatlantól idegenkedik, hanem a hülyeségtől, attól, hogy valaki felkészületlenül áll ki a színpadra.

FS: A fesztiválokra és alkotóműhelyekre visszatérve: bármilyen szerencsés legyen is a számuk gyarapodása, nem szűkítik le túlságosan a kortárs zene hatósugarát? Mintha egyszerre sugallnák azt, hogy az ilyesmihez fel kell nőni, és azt, hogy mindez valójában csak a megszállottaknak való.

RZ: Sajnos a fesztiváloknak ez a hátránya, gettósodik miattuk a kiválasztott kulturális terület, noha a 20. századi zene a zenetörténet folyamatának szerves része. Huxley mondta egyszer, milyen csodálatos dolog, hogy a világon sosem változik semmi, mégis mindig minden egy kicsit más. Nem pontos az idézet, de nagyon szeretem.

FS: A zeneszerzőverseny után milyen terveik vannak?

RZ: Január 31-én a Carnegie Hallban lépünk fel Perényi Miklóssal, az Amadindával és az UMZÉ-val, többek között Ligeti- és Kurtág-műveket játszunk. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon Berio-koncertet adunk, és a Zágrábi Biennáléra is utazunk, de előbb még lesz egy születésnapi hangversenyünk: március 22-én lesz huszonöt éves az Amadinda Ütőegyüttes.

FS: Már huszonöt? Ez a töretlen népszerűség mindenképpen azt sugallja, hogy a közönség nyitottabb az újdonságra, mint ahogyan azt a hangversenyévadok programja alapján képzelni lehetne.

RZ: Hogyne. Nyugodtan lehet adni a közönségnek merész, figyelmet igénylő darabokat, csak vigyázni kell a kontextusra, amelyben elhangzanak. Mindig kell biztosítani az ismert területekkel való kapcsolódási pontokat. Ez a tervezés minket igazol. A közönség bízik bennünk, illetve abban, hogy ha mi játszunk valamit, akkor annak van értelme. És mi felkészülve megyünk oda, mert a hallgatók nagyon érzékenyek arra, hogy átverik-e őket, vagy sem. Márpedig a magyar zenei életben nagyon sok volt az átverés az utóbbi negyven-ötven évben.

FS: Gyakorlatilag az alapoktól kezdve kellene tanítani a modern zenéhez szükséges látásmódot.

RZ: Csakhogy már az én generációm sem ért hozzá. Nekem szerencsém volt, hogy mindig a legjobbak közelében lehettem. A zeneoktatással óriási gondok vannak, amit néhány zseniálisan tehetséges művész szentté avatásával próbálnak elfedni, a hősi időket emlegetve, mint a fociban. Közben a zenei életnek nincsen törzse, nincsen derékhad, és ma már nem is tudom, hogyan lehetne ezen változtatni.