Orsolya

A Gruffacsór

2009.01.06. 00:00

Programkereső

"- Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet! - Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak. - Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész."

A modern zene közönsége idestova száz éve küzd azzal a sejtelemmel, hogy visszavonhatatlanul átkerült Lewis Carroll Tükörországába, ahol az általános érvényű tartalom és az egyedi, de megismételhetetlenségében is világosan értelmezhető, klasszikus forma egymástól elválaszthatatlan kapcsolata nem több viktoriánus nosztalgiánál. Ebben a másik világban a Gruffacsór az úr, akivel csak a legjobbak, vagy éppenséggel a teljesen reményvesztettek küzdhetnek meg, mert a felkészületlenek, mint Alice, Dingidungi fensőbbségesen hozzáértő irányítása nélkül sosem fogják megtudni, miféle lehetséges jelentés rejtőzhet a "Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén" kezdetű vers összefüggéstelen hangsorai mögött.

Pedig a komponisták már a 20. század első éveiben is komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy műveik grammatikai rendszerét a lehető legpontosabban megvilágítsák hallgatóik számára, bebizonyítva, hogy megfelelő irányítás mellett az eszközök látszólagos véletlenszerűsége mindig értelmes rendet alkot. A művészi autonómia biztosítékaként felfogott szerkezeti összefüggések feltárásának folyamatát Schönberg például az érzéki szépséggel egyenrangú esztétikai élménynek tekintette, és annak érdekében, hogy a különös szellemi kaland ízére rászoktassa túlságosan konzervatív ízlésű hallgatóit, többször is megpróbálkozott színvonalas előadásokat garantáló, a kompozíciók értelmezését szakavatottan segítő zenei társaságok alapításával. Első önálló kezdeményezése, a Vereinigung Schaffender Tonkünstler (Zenei Alkotóművészek Társasága) ugyan csak az 1904–5-ös koncertszezont élte túl, Mahler-, Strauss- és Zemlinsky-bemutatóival azonban nagy hatást gyakorolt kortársainak fantáziájára.


Sáry Bánk, Dinyés Dániel, Horváth Balázs, Dargay Marcell, Bella Máté, Zombola Péter, Varga Judit

Többek között fiatal magyar komponisták érdeklődését is felkeltette az ötlet, hogy saját előadói apparátusuk megteremtésével tegyenek szert jelentősebb befolyásra a koncertlátogatók esztétikai ítélete fölött. 1911-ben ebből a gondolatból született meg az Új Magyar Zene Egyesület (UMZE), amely azonban az ügyvezető igazgató, Bartók és a tagok csalódott bosszúságára hasonló sorsa jutott, mint Schönberg társasága néhány évvel korábban. Bár öt kamarazenei hangversenyt terveztek az 1911–12-es évadra, műsorukon kortárs szerzők és – a mendelssohni újdonság szellemében – francia barokk mesterek műveivel, végül mindössze négy valósult meg, amelyeket a kritikusok lelkesedése mellett a jóval kevésbé elkötelezett hallgatóság közönye fogadott.

Az UMZE szelleme csak évtizedekkel később éledt fel újra: 1997-ben mutatkozott be a Budapesti Őszi Fesztiválon az egykori egyesület előtt tisztelgő UMZE Kamaraegyüttes, Rácz Zoltán elszántságán keresztül visszhangozva Berény Róbert lelkesedését, aki az egykori UMZE első, 1911. decemberi koncertje után azzal fejezte be beszámolóját a Nyugatban: "Hölgyeim és uraim! Legyenek az Umze tagjaivá! Járjanak el a koncertjeikre. Fizessenek a jegyekért. Meglássák, érdemes."

(2009. január 12. 19:00 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Az Új Magyar Zenei Fórum 2009 zeneszerzőverseny döntő-gálakoncertje; km.: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar, UMZE Kamaregyüttes; vez.: Keller András, Rácz Zoltán

Nagyzenekari kategória:
Dinyés Dániel: L’aria si rinnova
Horváth Balázs: Borrowed Ideas
Varga Judit: Le Temps retrouvé
Zombola Péter: Symphony, No. 1/b

Kamaraegyüttes kategória:
Bella Máté: Chuang Tzu’s Dream
Dargay Marcell: An(a)them(a)
Dinyés Dániel: Játékok - haladóknak 9-99
Sáry Bánk: Mégis)