Orsolya

A profizmus nem elég

2009.01.26. 00:00

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hazai pályán, a Művészetek Palotájában adott koncertet pénteken este. A műsor már első pillantásra is érdekesnek ígérkezett, a szvitté formált öt Liszt-mű Kocsis Zoltán hangszerelésében az est meghatározó vonala. Liszt A-dúr zongoraversenye Báll Dávid, a Zeneakadémia DLA-hallgatójának előadásában, valamint Kodály Páva-variációi és Ravel Bolerója tették a programot teljessé. A műsoralkotás fő jellemzője az ismeretlen és a népszerű művek egymás mellé állítása volt.

Kocsis Zoltán Liszt Ferenc példáját követve elsősorban olyan műveket választott meghangszerelésre, amelyeket a nagyközönség nem, vagy csak kevéssé ismer. Az így létrejött szvit tételei a Goethe Festmarsch, a II. elfelejtett keringő, az Obermann völgye, a III. elfelejtett keringő és a Mazurka brillante átiratából jöttek létre. A darabok érezhető kontrasztban állnak egymással, a szvitben pedig híd formát alkotnak.

Az ünnepi induló erőteljes rezes szólamai és szólórészei hűen visszaadják a katonazenei hangulatot, még ha néha el is nyomják a vonós szólamokat. Az első benyomás alapján a hangszerelés kiváló, Kocsis remekül kihasználja a rendelkezésre álló lehetőségeket, előszeretettel játszik a fúvós szólamokkal, gyakran alkalmazva felelgetős megoldásokat. A probléma magával az indulóval van, azon belül is azzal a ténnyel, hogy ez a műfaj sokkal inkább funkcionális jellegű, semmint hangversenytermi előadásra való, így a tétel végére kissé unalmassá váltak a folyamatosan ismétlődő frázisok.

A második tétel helyén szereplő II. elfelejtett keringőből Kocsis mendelssohni tündér-zenét alkotott. A vonós és a fafúvós hangszerek párbeszédét a dallamütők egészítik ki, míg az itt is megjelenő fagott-klarinét felelgetés izgalmassá teszi a darab zárlatait. A harmadik tételként szereplő Obermann völgyének hangszerelt változata már nem ismeretlen a budapesti koncertlátogató közönség előtt, mivel a mű önmagában állóként megszólalt korábban a Zeneakadémián is, az Egyetem zenekarának előadásában. A zenekari átirat érdekessége, hogy a zongoradarabból kevéssé kihallható tájfestés itt teljes pompájában megjelenik, és kísértetiesen emlékeztet Richard Strauss 1915-ben írt Alpesi szimfóniájának hangulatára. Ugyanakkor a természeti érzetek között a péntek esti koncerten nyomon követhető volt egy filozofikus elgondolás árnyékának vonala is, amely a búsuló, szomorkás érzelmektől az elveszettségen, a reménykedésen és a diadalmason keresztül egészen a megdicsőültig vezetett. A szvit negyedik tételeként hangszerelt III. elfelejtett keringő párban áll a második tétellel, úgy hangulatában mint hangszerelési megoldásaiban is. Különös érzékenységről tett tanúbizonyságot a cselló szólamvezetőjének szólója.

Az utolsó tételként szereplő Mazurka brillante még hangszerelve is magával hozta Chopin mazurkáinak hangulatát, azonban ez alatt a darab alatt sajnos egyértelművé vált az a kedvetlenség, amellyel Kocsis a zenekart már a koncert kezdete óta dirigálta. A mazurkából hiányzott a tűz, és ez nemcsak a karmesternek, hanem a zenekarnak is ugyanúgy felróható. Technikailag nagyrészt minden a helyén volt, de mintha a távolban játszottak volna, egy halvány filmkockán. A mazurka, még ha lengyel is, hasonló élénkséget és lendületet kíván meg, mint egy friss csárdás, vagy moldvai ruszászka; ez sajnos nem történt meg.

8cc3196b-066d-4fad-8a7e-3df04add1002

Ezt az élményt színezte az est szólistája, Báll Dávid, Liszt A-dúr zongoraversenyének előadásával. Az ifjú zongorista szerepeltetésével Kocsis végképp Liszt Ferenc hagyományát viszi tovább. Bállnak ugyanakkor még van mit tennie, hogy valóban kiérdemelje ezt a figyelmet – legalábbis a koncerten nyújtott teljesítménye tükrében. Egy zongoraversenynek nem a zenekar legyőzése, vagy a zenekar által történő legyőzettetés a célja, hanem (bár itt megoszlanak a vélemények) a zongorista képességeinek, virtuozitásának, muzikalitásának bemutatása, illetve a zeneszerző szándékának közvetítése. Báll Dávid igen jól indult el ezen az úton a versenymű elején, a billentése határozott, a megfelelő helyeken – így főleg a második tételben – lehetett volna finomabb, de alapvetően egységes előadásmódot követett; kár, hogy a darab végére kifulladt, és játéka néhol elveszett az őt kísérő zenekar hangjai között. (Apróságként megjegyezném továbbá, hogy a színpadi mozgás etikettjének alkalmazása hasznos lehet egy ilyen világjárt művész számára, hogy zavarával ne ejtse zavarba közönségét is).

A koncert második felét az elsővel kontrasztot alkotó népszerű művek alkották, a szünet után elsőként Kodály Zoltán Páva-variációi hangzottak el. Ekkor már igazán jól esett volna, ha lehull a fáradt kedvetlenség leple az előadókról, azonban ez továbbra sem történt meg. Bár a mű alapkoncepciójában méltóságteljes és komoly, az "Az ürögi ucca sikeres" lehetett volna sikerültebb, táncos-tüzes, csúfolódó jellegében kiteljesítve.

Ravel Bolerója olyan mű, amiről leírtak már mindent (többek között ezt is számtalanszor), a közönségre tett elementáris hatását viszont megmagyarázni még nem sikerült. Elképzelhető, hogy fiziológiai okai vannak annak, hogy mindig ováció fogadja az előadását. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tolmácsolásába is csak egy-két apró baki csúszott – így például a fagottszóló Kocsis által fejcsóválással jutalmazott szinte improvizatív ritmusai –, viszont ismét csak nem ezek miatt történt, hogy a darab nem jutott el az általában megszokott és anticipált csúcspontra.

A közönség többségének véleménye ezzel azonban nem egyezett, a mű hangos sikert aratott megint. Hiába, a Boleróban a profizmus is elég a vastapshoz.

(2009. január 23. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Nemzeti Filharmonikusok Zenekar; km.: Báll Dávid (zongora); vez.: Kocsis Zoltán; Liszt–Kocsis: Goethe Festmarsch; II. elfelejtett keringő; Obermann völgye; III. elfelejtett keringő; Mazurka brillante; Liszt: A-dúr zongoraverseny; Kodály: Felszállott a páva - változatok magyar népdalra; Ravel: Bolero)