Erzsébet

Komámasszony, hol a poggyász? – avagy Budapesten lépett fel a Philadelphia Zenekar

2009.02.15. 00:00

Programkereső

Rég látott ismerős állít meg, miközben öles léptekkel igyekszem sokadmagammal felfelé a Müpa lépcsőjén. A szokásos kérdezősködés (mi van veled, stb.) után azt mondja: "Ne siess, csak kilenckor kezdődik! A hóviharban elakadt a zenekar, még úton vannak." Buta vicc, gondolom, az illető mindig is nagy tréfamester volt. Megkérdezem a biztonság kedvéért a jegyszedőt is: semmiről sem tud. Helyet foglalva az emeleten azonban feltűnik valami furcsa. Zongora áll a pódiumon, székek és kottapultok mellett.

Gyorsan előveszem a műsorfüzetet. Egmont-nyitány, Sibelius hegedűversenye, Schubert utolsó szimfóniája. Melyikben volna zongora? Valami sajátos, most felfedezett változatot játszanának a Philadelphiaiak? Az amerikai zenetudomány viharos gyorsasággal tör előre, meglehet, a Nowhere-i Egyetem szorgos doktorandusza ráakadt egy padláson lapuló Beethoven-manuscriptre, amelyben zongora is dúsítja a híres nyitány zenei szövetét.

Röviddel fél nyolc után, illendő rátartással tehát, becsukódnak az ajtók. Megjelenik Petrányi Judit és a zenekar egyik vezetője. Angolul-magyarul bejelentik, kis malőr történt. Maga a meghirdetett koncert tényleg csak másfél óra múlva veszi kezdetét. Nem hóvihar miatt ugyan (istenem, honnan terjednek el ilyen hírek?), hanem azért, mert az együttes számos tagjának a poggyásza csak hatalmas késéssel, szinte percekkel ezelőtt érkezett meg Ferihegyre. Modern légiközlekedés. Kisgyerekként úgy képzeltem, a repülésnél nincs kényelmesebb és elegánsabb dolog a világon. Manapság nem szívesen választom a közlekedésnek ezt a formáját. Nem a balesettől tartok, még csak nem is a terroristáktól, lekopogom, újabban mintha kevesebbet hallatnának magukról. Hanem a hazugságtól, becsapástól, az utas semmibevételétől. Lehet, hogy 50 forint az út fapadoson Nagaszakiig oda-vissza, de aztán kiderül, 28-féle illetéket is kell fizetni, meg oxigénhasználati díjat, potom ötszázezerért. És a poggyász Új-Zélandon landol. Szerencsétlen amerikaiaknak, lám, Luxemburgtól idáig (ott volt a legutóbbi fellépésük a turnén) elkallódott. Mélységes együttérzésem. Csak hát a dolog nekünk is igen kellemetlen. Kárpótlásul kis kamarazenei koncertet hallhatunk – mondják Petrányiék – sőt, pezsgőre is meg vagyunk hívva. Nem mondom, hogy a bejelentéstől kirobbanó öröm kerítene hatalmába.

Hanem aztán elkezdődik ez a váratlan kamarakoncert, és azon kapom magam, hogy kivételesen hálát rebegek a légiközlekedés anomáliáiért. Először Bach kettősversenyének lassúját hallhatjuk a zenekar két hegedűsével (ők nyilván megkapták a pakkjukat időben) és a karmester zongorakíséretével. Érdekes egyéniség ez a Wolfram von … pardon, pardon, Christoph Eschenbach. A Mezzo tévén manapság gyakran látni, amint Beethoven Kilencedikjének részletét dirigálja (újabban Korngold hegedűversenyét meg egy Mahler-szimfóniát). Teljesen tarfejű, ami állítólag a férfias erőszakosság jele volna (lásd Kojak), tekintete azonban békét, szelídséget, kultúrát sugároz. Valamikor elsősorban zongorista volt, nekem is van otthon több lemez- és CD-felvételem, amelyen világhírű énekeseket kísér (Peter Schreiert például a Dichterliebében, el sem tudok képzelni ennél az előadásnál jobbat). Nagyszerűen zongorázik. Halkan, végtelenül finoman, és mégis úgy, hogy biztos alapot ad a két – remek – szólistának. Az embernek az az érzése támad, hogy ezek a muzsikusok már hetekkel korábban készültek efféle fellépésre… És még nincs vége. Schumann három románca következik, a zenekar oboistájával, aki ugyancsak kivételes mestere hangszerének (a legmagasabb regiszterben is csodálatos pianókat varázsol elő), majd Eschenbach egyedül szólaltatja meg a híres Álmodozást – döbbent és meghatott csend uralkodik a teremben, a publikum még köhögni is elfelejt, ami nálunk igen nagy szó.

Jó félóra ténfergésre vagyunk kárhoztatva ezután, pezsgő vagy narancslé védőitallal, de nincs ok panaszra. Ezt a váratlan helyzetet kivételesen jól oldották fel a vállalkozó kedvű muzsikusok és a Müpa illetékesei. Köszönet jár érte. Rövid ideig valóban Európában érezhettük magunkat.

Pontban kilenckor elkezdődik végre a fő program is. Ha arra gondolok, mit szokott kiírni a vonatok késéséről a MÁV és mi a végső igazság (harminc perc helyett hetvenöt, mert reflexszerűen hazudnak), ezért is hálával tartozom.

Beethoven Egmont-nyitánya számunkra kivételes jelentőségű kompozíció, hiszen az idősebbeknek '56 vészterhes napjait juttatja eszébe. Uniszonó kezdet után tépett, vad, ritmikus akkordok a mély vonósokon – így szoktuk meg és így szeretjük. A Philadelphiai Zenekar előadásában azonban ezek a vad akkordok harmonikusan zengenek. Megmarad az energia, de váratlanul telt, felhangdús a hangzás. A vézna, alacsony, kopasz emberke ugyanis erre trenírozta együttesét, amely képes a csodát létrehozni. No és a kürtök! Tökéletes egyszerre harsannak fel, egységes színűek… Érzéki gyönyörűség ilyet hallani.

dc33b659-63c5-49a7-8150-05e9af390f19

Leonidasz Kavakosz következik. Korábbi budapesti fellépésein is meggyőződhettem róla: bámulatos hegedűs. Még a skálázását is elhallgatnám, olyan nemes hangon játszik. Makulátlan technika, kikezdhetetlen muzikalitás. Hogy ezúttal Sibelius versenyművét vezeti elő, az – bevallom – nem tölt el nagy lelkesedéssel. A tetszetős, gondos műsorfüzetben közölt okos ismertető szerzője (hiába keresem a kiadványon a nevét, úgy látszik titok - hétfőn kaptuk az információt: a műsorfüzetet Fazekas Gergely írta - a szerk.) idézi René Leibowitz véleményét, aki a finnek első számú mesterét nem átallotta a "világ legrosszabb" zeneszerzőjének nevezni. Mélyen igaztalanul – szörnyű fafej volt ez a szegény Leibowitz, csak dodekafón Reihék hatoltak abba a szervébe, amely nála a szívet helyettesítette. Sok gyönyörű Sibelius-művet hallottam életemben, szeretem a Finnlandiát, a szomorú valcert, a második szimfóniát. A hegedűverseny azonban soha nem tudott megragadni. Főtémája a bő kvarttal igazán ízes, népies zamatú, s van benne néhány különleges színű zenekari hangzás, meg vonzó táncos részlet. De túl sok a szólistának írt virtuóz blabla. A lassútételnél pedig cserben hagyta a múzsa a mestert. Képzeljünk el egy épületet, amelynek falai kizárólag malterből állnak. Se kő, se tégla. A finalénak egyetlen erénye, hogy aránylag rövid. A publikum persze így is hálás, Kavakosz ráadást ad. Szégyenszemre fogalmam sincs, mit. Szymanowskira vagy Ysaye-ra tippelnék, környezetem is tanácstalan. Fel van adva szünetre a lecke, némi üggyel-bajjal végül sikerül tisztázni, Ysaye a különös mű szerzője. Büszkén kihúzom magam: nem tévedtem túl nagyot (kissé csorbítja a büszkeséget, hogy az információt egy zeneakadémiai hegedűs hallgatótól tudtam meg, sebaj, legfeljebb ötöst kap zenetörténetből év végén).

Szünet után Schubert "nagy" C-dúr szimfóniájára gyülekezhet a kissé megfogyatkozott publikum. Köztudott: Robert Schumann „mennyei hosszúságú”-nak nevezte a művet. Ez bizony nem hangzik túl biztatóan fél tizenegy után. Ám akik hazamentek, nem tudják, mit vesztettek. A kirobbanó tapsvihar közepette lopva az órámra nézek és alig hiszek a szememnek: tényleg negyed tizenkettő is elmúlt volna? Elrepült az idő. Észre sem vettük. A harmadik tétel közepetáján akadt egy pici zavar a vonósok közt, de talán csak azért, nehogy az a tévképzetünk támadjon, hogy angyalok szálltak alá a negyedik dimenzióból, s ők muzsikálnak ennyire tökéletesen. Manapság a világ minden jelentős zenekara és karmestere megfordul Budapesten, Bouleztől Maazelig (néha azt hiszem, mindez csak álom, amelyből keserű lesz az ébredés). Van tehát bőven alap az összehasonlításra. Bizonyára szubjektív a véleményem, vitatható – tessék szíves lenni vitatni, azért van a fórum – de úgy gondolom, Eschenbach jelenleg mindenkit felülmúl. Semmi póz, semmi szirup, semmi harsányság, semmi cirkusz. A zenei nyelv lényegét érti. Tévedhetetlenül érzi az arányokat, karaktereket, pontosan tudja, mely hangokat milyen módon kell kiemelni ahhoz, hogy a remekmű úgy hasson a hallgatóra, mintha isteni sugallat nyomán született volna minden részlete. Ha nem lennék eleve szkeptikus alkat, azt mondanám: kiválasztott. Azért jött Budapestre, hogy vigasztaljon bennünket.

(2009. február 12. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Philadelphia Zenekar; km.: Leonidasz Kavakosz (hegedű); vez.: Christoph Eschenbach; Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84; Sibelius: d-moll hegedűverseny, op. 47; Schubert: IX. "Nagy" C-dúr szimfónia, D 944)